Budai Dávid-2013.02.22.
5. fejezet: Amelyben elmosódik a valóság.
Amikor a kezem a villámhárítóhoz ért, kissé megremegtem. Tizenkét méterrel alattam hajladoztak a nyári hónapok súlya alatt sárgálló kicsiny fűszálak. Persze, mindez most nem látszott, mert sötét volt, de azért tisztán lehetett az illatokból érezni a fű színét. A sötét jótékonyan eltakarta a mélységet, így vettem egy mély levegőt, és elrúgtam magam a párkányról. Most már csak kezeim szorítása volt a biztosíték az életemre, de ez a szorítás biztosnak tűnt, és erősebbnek bizonyult a hitnél, ami nyugtató hatással volt szívem zakatolására. Visszaútról már nem lehetett szó. Arcomat azért nyaldosta a kétség, amikor lassan megkezdtem az ereszkedést, könnyebben ment, mint reméltem. Kezeimet védte a kesztyű, amelybe még szobám rejtekében bújtattam végtagjaimat, így csak enyhén bizseregtek az ujjaim a keletkező hőtől. Gyorsan haladtam lefelé, de nem annyira gyorsan, hogy az elhaladó három ablakon ne tudtam volna bepillantani. Sok látnivaló ugyan nem volt, mivel az éjszaka kipárolgásai belehelték az üvegek felém eső oldalait. Pár pillanattal később már elértem lábaimmal a sárgás fűvel borított talajt. Felpillantottam és lenyűgözött a magasság, szinte hihetetlennek tetszett, hogy ez megtörtént velem. Pedig megtörtént, és ezután az este után még háromszor lecsusszantam így a sötétbe. Kesztyűmet zsebre vágva nekivágtam mindannyiszor a városnak és a dologgal—magamban így gondoltam rá—,többet nem foglalkoztam. Hónapokkal később ültem a szobámban, és az ablakon át megláttam a villámhárítót, egyből eszembe jutott a dolog is. Aztán valami szöget ütött a fejembe, kinyitottam az ablakot, és kihajoltam. Pár pillanattal később már az ágyamon ültem zavartan. Túl messze van az ablaktól ahhoz, hogy elérjem és túl magasan is van ez az egész. Képtelenségnek tetszett, hogy én lemásztam itt. Különben is hol a kesztyű, miért nem tud erről senki, és végül is miért tettem volna meg? Nem tettem meg. Álmodtam. Mivel négyszer ugyanazt, agyam megtévesztett, valahol ott a tekervények között elmosódott álom és valóság. Soha nem jövök rá, ha akkor nem nézek ki az ablakon, hogy nem történhetett meg. Emlékszem még meséltem is, hogy néha arra járok, arra a villámhárítón át. Vajon hányszor álmodtam már valamit úgy, hogy később valóságnak hittem, vajon hány napom van még, amiről azt hiszem, hogy megtörtént. Vajon mi a biztosítékom mostantól, hogy ami történik az a valóság és nem egy élethű álom. Most, hogy írom ezeket a sorokat, igen ez a valóság ezt érzem, egészen biztos. De vajon a tegnap, az az volt?
Előző bejegyzés: