Volt egyszer egy lány, aki elindult Kispestről és meg sem állt Copacabanáig.

De volt egy másik lány, aki kék szemével szuggerált egy bajuszos furulyázó férfit, szinte hipnotizálta a tekintetével, míg az fel nem kérte táncolni. A lépések nem voltak zökkenőmentesek, de mégis tovább mentek, most már együtt az úton, egészen a határig. Kaliningrád távolodik, a sárga bőrönd Szarvason kipakolva, a pocak ki-ki villan, 9 hónap és hopp ott vagyunk a történet legelején. Ez lenne dióhéjban az előszó.

Mi lett volna ha… apukámat nem veszik fel messze a lakhelyétől az egyetemre, és emiatt ő bosszúból nem megy oroszföldre, ahol nem alakít egy spontán duót barátjával Magyarországról jött híres sztárnak álcázva szilveszter éjszakáján a művelődési házban… ahol az a pillanat megtörtént… vagy, ha anyu nem vesz részt a mulatságon, hanem inkább kés alá fekszik… és ha apu nem kezd portugálul tanulni… és nem költözünk Brazíliába…

Talán másképpen alakul az élettörténetem…

Megtanultam még egy idegen nyelvet. Veszítettem két évet az iskolából, ezzel kezdetét veszi egy új időszámítás, le vagyok maradva, mindent későn kezdek…

Mit írjak a felvételi lapra, nézem a listát: jog, jog, jog, orvosi, jog, bölcsész, jog, orvosi, jog, külker, külker, én jövök… lássuk csak: matek, hmm… mindig pótvizsgáztam belőle, tanulni, magolni, felesleges, majd este, vagy inkább reggel korábban felkelek, de közvetlenül az óra előtt biztosan felírom a tenyeremre… jog, jog… futom át újra a lapot, sürgetnek, cikáznak a gondolatok: mi leszel ha nagy leszel? mi érdekel? mi az amit szeretsz? A genetikát! Az jó: domináns, receszív… A verselemzést. Énekelni. Erdőben sétálni. Titkot megtartani. Sárban mezítláb taposni. Buszhoz-rohanás előtt közvetlenűl gyönyöt fűzni. Már böködnek a padtársak, hogy folytassák a sort: egy sima, egy fordított, egy jog, egy bölcsész… Ja igen, szeretek tükör előtt táncolni, magamból teljesen hülyét csinálni, hogy mások nevessenek, viccet mesélni, ölelni jó szorosan. Koala maci még lehetek! De most komolyan, gyerünk, írj már valamit a lapra! Csúnyán, hogy ne lehessen elolvasni. A táskádban ott lapul egy kefir, a nagy izgalomban véletlenül ráboríthatod, ezzel nyerve pár percet. Eszembe jut a nagyi: jelentkezz a Góornagymáriába, az neked való! Persze a Színművészeti Főiskola a papíron jobban mutatna… de hát oda lehetetlen bekerülni, emlékszem befelé a távolságin két lány ezt vitatta, mert én figyelek. Kezem magától írta: színész. Ez így lett beadva.

Utána felgyorsultak az események, tanoda, de mert merjünk nagyot álmodni, minden évben a színműre is beadtam a jelentkezésem. Én kérem komolyan készültem: vittem 12 db József Attila verset, akkor megvádoltak, hogy otthon csak egy verses kötetem van. A következő évben bekerült a repertoáromba: A Nemzeti Dal, Anyám tyúkja, sőt a híres Montágh Imre ajánlásával az Azon az éjjel. Akkor sem vettek komolyan. Harmadszorra voltam kétségbeesett kutya, aki át akar rohanni egy forgalmas úton, beszéltem portugálul, angolul, oroszul egy jelenetben, közben medicinlabdákat dobálva ugráltam át a felém hajított székeket, kicsit izzadság szagúra sikeredett ez a felvételim, szó szerint. A negyedik és egyben utolsó próbálkozáson már felkészítő tanárt fogadtam magam mellé és készült egy koreográfia. Ebben az évben sok kéz lendült a magasba: beszavaztak!

Azt ígérték, legszebb éveim következnek majd, persze, közben riogattak is, hogy majd aláznak, megtörnek, újra felépítenek, de nem ez történt. Fekete falak és sercegő neon világítás, négy éven át összezárva tizenketten. 2005-2009-ig. És most amikor írom ezeket a sorokat, hiányzik az ajtócsapkodástól az el nem törött bögrés előadásig minden. Nyár és füst, dühöngő ifjúság, Bástyasétány 77, a lét elviselhetetlen könnyűsége, a Shakespeare összes. És én megértem Jimmy Portert: „hogy dögöljetek meg! Dögöljetek meg mindannyian!” Piafot aki „Non rien de rien”, Domján Editet aki félt az öregedéstől. Ezeken az életszakaszokon mind átestünk és még fogunk.

Most itt vagyok Szombathelyen, túl egy Kabaré előadáson, ami olyan boldogsággal töltött el, hiszen egy szerepálom vált valóra. Ha nekem itt azt mondják vége, boldogan halok meg. De az, hogy leszerződtettek, sőt még a másik szerepálmom is útban van felém, hát ezt komolyan… ha kezdünk háttal mondatot, ha nem: ezt én nem gondoltam volna… Köszönöm és maradok… ha lehet.

 

 

Vonatkozó cikk:

Fekete Linda blog bejegyzései itt!