Három lány: fától az erdőt, Moszkvától az életet

Az a jó hír, hogy Csehov itthon van Szombathelyen: a Hemóban – és a Weöres Sándor Színházban is. Csak azt nem tudjuk még mindig, hogy Moszkva merre van.

 

Fájdalmas, vad, nyers, ríkattató és nevettető: Réthly Attila szombathelyi Három nővér-, bocsánat: Három lány-rendezése úgy teremt új minőséget, hogy közben mintha tudatosan és láthatóan magában hordozná a színháztörténet eddigi összes Három nővér-előadását, egyáltalán: az elmúlt száz évet. Az életünket.

 

Vissza Csehovhoz

„És mi van a Három nővérrel? A levelekből ítélve, mindnyájan elképzelhetetlen ostobaságokat hordtok össze. A 3. felvonásban zaj… Miért kéne zaj? A zaj távolban, a színfalak mögött van…”, írta a szerző 1901 januárjában Olga Knyippernek, Nizzából Moszkvába – aggódva a Művész Színházban Sztanyiszlavszkij keze alatt készülő előadásért. Akkoriban rögzültek azok a sémák – a lassúsággal, a szomorúsággal, a mindent belengő halk bánattal, az értékvesztést sirató nosztalgiával stb. –, amelyekből Csehovot még ma is olyan nehéz kiszabadítani. Réthly Attilának (már megint) sikerült. A vicc az, hogy nem csinál mást, mint mondatról mondatra követi a Csehov-dialógusokat és a Csehov-instrukciókat. Nagy segítségére van ebben Hamvai Kornél új fordítása, amely tulajdonképpen szintén visszatérés: Csehovhoz.

 

Kíméletlen diagnózis

A Hamvai-szöveg nélkülözi a nyugatos szépségkultusz jegyében fordító Kosztolányi szövegének hullámzó lágyságát. „Vers” ez is, csak másképpen. Valahogy katonásabban. Brutálisabban, egyúttal játékosabban. Ráadásul mindenkinek. Miközben egyre erősödik az a gyanúnk, hogy Csehovnál „kortársabb” drámaíró nincsen. Száz éve pontosan, sőt kíméletlenül diagnosztizálta az akkoriban kezdődő, a 21. századra végképp kisikló kommunikációt, a totálissá váló elidegenedést: önmagunktól, a másiktól, a mindennapi munkától (amely nem kiteljesít, hanem bedarál és szétforgácsol), a minket körülvevő világtól; és így tovább.

 

Hashtag Moszkva

És akkor marad a virtualitás, az örök jelen, a rögzített, egyúttal folyton meg is kérdőjelezett emlékezet és az örökösen tervezett jövő. Marad az óriásira növelt „#Moszkva” felirat – mint egy elsuhanó vonatszerelvény vagy filmstúdióembléma – a fináléra tökéletesen lecsupaszodó színpadon. „Hova lett minden.” Moszkva: a releváns, a kiemelendő, a parodizálható, az elkoptathatatlan, a hashtagként működtetett tartalom. Moszkva: a szép(nek látott) múlt. Moszkva: a vágyott jövő. Ezen a ponton kilép medréből, vagy inkább önmagába fordul – pörög, pörög, aztán megáll az idő. (Plusz Csebutikin tárgyilagosan leejti az órát, amely rapityára törik.)

 

Búgócsiga

A búgócsiga Három nővér-embléma, úgyhogy nem csodálkozunk, amikor az előadásban föltűnik ugyan (ha egyszer Fedotyik – Jámbor Nándor – hozza ajándékba, vele van a bájosan raccsoló Rode: Kendres Csaba is), de Irina nem törődik vele, elsüllyeszti a többi közé. Csakhogy Réthly Attila nem hagyja annyiban. Az első rész (a másik felvonás) úgy ér véget, hogy Irina – Hartai Petra – váratlanul előveszi és megpörgeti ezt a csodálatosan együgyű gyerekjátékot, aztán bámulja, mintha némán lángba-varázsgömbbe nézne. Itt és most ez a zizgő némaság jelenti a felvonásvéget: „Moszkva, Moszkva, Moszkva.”

 

Színház, színház, színház

Miközben a Három lány – a darab és az előadás – egyik fő szólama a virtualitás, hús-vér színészekben, színészek játékában gyönyörködhetünk. A rendezés valószínűleg nem pusztán azért emeli ki, teszi láthatóvá-hallhatóvá a máskor a kulisszák mögé utalt színházi működést (használja a forgószínpadot, nyitva van a süllyesztő is: és minden jelent valamit), mert a helyszín erre predesztinálja: a WSSZ „alatt-mögött” rejtőzködik az egykori helyőrségi klub azokból az időkből, amikor a városban még szovjet laktanya működött (a nappaliban csővázas retróbútorok, a biliárdasztal talán a Ványa bá-előadásból került ide). A színháziasság kiemelésének oka lehet a rendezők és színészek vállát nyomó évszázados színházi Csehov-teher, amit Réthly Attila úgy tüntet el az előadásból, hogy nagyvonalú könnyedséggel a hátára teszi (a látvány rétegeiben és egy-egy gesztusban egyaránt). De az, hogy a jelzésszerűen (vagy éppen eltúlzottan) „oroszos-csehovos” kosztümök, szőrmék mellett föltűnik a farmer, a délceg cári katonatisztek mellett pedig egészen másféle egyenruhák, jelez még valamit: a Három lányban tényleg benne van az elmúlt száz évünk. Hogy miképpen jutottunk ide, hogy hol vagyunk, hogyan működünk. És hát többnyire színházasdit játszanak maguk a Csehov-szereplők is: önigazolás, önkeresés, gyávaság, vágyakozás – van itt minden, a javából. Színházi teret nyit a legelső szerzői instrukció is: nappali, oszlopok, hátul ebédlő – ahol éppen megterítenek. Ezt az ebédlőt teszi a magasított, meg-megforgatott kukucskaszínpadra Cziegler Balázs díszlettervező, megteremtve a színház a színházban alaphelyzetet. A forgószínpad úgy működik, ahogyan a múltba forduló tekintet perspektívát vált és a jövőt kémleli, csak épp az marad ki a látóköréből, ami van. Még akkor is, ha a kiüresedő kisvárosi létezés, mint a gaz, lehúz, altat, befed.

 

Mitől van, zsongok

Hát például a színészektől. Hartai Petra – Irina – a kamaszkorból épp csak kilépő, ragyogó tüneményként kezdi, aztán a szemünk láttára esik szét az arca, az egész lénye megkeményedik. Mondjon valamit, kéri a párbajozni induló Tuzenbah – a szelíd muzsikacsináló: Antal D. Csaba –; de Irina nem tud, nem képes mondani semmit. (Az a kötött pánt a leszerelt Tuzenbah fején, elvégre nem kellemes a klíma: külön telitalálat; hogyan is tetszhetne a kislánykora óta a „nagy őt” váró Irinának. Jelmeztervező: Velich Rita.) Mása szomorkás-fájdalmas-fanyar-álmodozó: ahogyan Alberti Zsófi magyarázza, 18 évesen miért ment hozzá Kuliginhoz (akire akkor fölnézett), egyszer csak fölrémlik Dosztojevszkij Nasztaszja Filippovnája; és a két nőalak sorsa közötti váratlan párhuzam. Szabó Tibor ilyennek játssza Kuligint: nem hülye, csak fásult – és igyekszik megfelelni, igazodni. Élni. (És hát valljuk be: a szívhezszólóan tipródó, filozofálgató Versinyin – Orosz Róbert – voltaképpen a Baszmannaja varázsigével meg az egyenruhával látszik többnek nála. Az nagyon szép, amikor a híres „tram-tam-tam”-dialógus – …amiről nem lehet beszélni, arról… – itt a régi sláger „pabadabadamjával” hangzik el, néma viháncolás közepette.) Olga karcos, magányos és fáradt, aztán végképp bezárul (egyre magasabban csukódik a ruhája is), csak előbb van egy kódolt, de váratlan és heves jelenete Natasával: ő Gonda Kata. A legszebb az, hogy a csehovi instrukció ezen a ponton úgy szól: Natasa megcsókolja Olgát. Hát megcsókolja, nem is akárhogyan. Így robban ki, így vezetődik le a feszültség. Olga ugyanúgy tárgynak nézi: bohózati módra megpakolja ruhákkal szegény Ferapontot – Avass Attila –; de aztán azonnal kikéri magának, hogy Natasa eltávolítaná a semmire se való öreget a háztól. Ezek az egymás értelmét árnyaló, rögtön visszájára fordító (tragédia kontra bohózat) kettősségek szervezik végig a Csehov-szöveget; jó, hogy ebben az előadásban meg is mutatkoznak. A heves csók mélyen csehovi (bohózati) helyzetet hoz létre Kuligin számára: amikor betoppan, arról morfondírozik: ha nem Mását, Olgát vette volna el. Ez már a tűzvész, a három lányt is le kell hűteni: a vödör hármuk között kézről kézre jár. Horváth Ákos terminátorba oltott Szoljonija maga a Szoljonij-prototípus. Elképesztő dolgokat beszél, pedig csak szerelmes. Csebutikin – Szerémi Zoltán – maga a kisvárosi ördög. Andrej – Bajomi Nagy György – most olyan, amilyennek Csehov megírta; nem olyan, ahogyan a lányok vágyképeiben él. Csehov mellesleg pontos képet fest a kisvárosi politikai életről (ki hitte volna).

Amikor a kisemmizett lányok meghallják – a jövőből? a múltból? – Márkus László, Haumann Péter, Körmendi János hangját, olyan, mintha álomból ébrednének. Mása, Irina, Olga és/vagy Alberti Zsófi, Hartai Petra, Nagy Cili tétován fülelnek: azok ott a jövőben (vagy a múltban) mintha azt állítanák: tudják, hogyan kell élni.

 

 

 

 

Vas Népe (Szerző: Ölbei Lívia)
2019. február 25.

Támogatók