Járt-e Szent Márton az Akacs Mihály utcában?
Kicsit hasonlít Szókratészre és Jordán Tamásra: sokat látott, bölcs, töprengő, tapasztalt, éppen ezért sokszor megcsillan önironikus, finom humora. Például azt mondja magáról, hogy néha úgy érzi: Isten magvetője és madárijesztője egyszerre. Az embernek kedve támad megszólítani. Ő is rendszerváltás után, mi is rendszerváltás után. A WS Színház ünnepi ősbemutatója Babarczy László rendezésében hál’ istennek módot ad a beszélgetésre.
Az ünnepek könnyen belefulladhatnak a problémátlanság illedelmes unalmába. A problémátlanság azonban a színház halálával egyenlő, úgyhogy nem volt könnyű dolga a Weöres Sándor Színháznak, amikor belevágott a már életében szentként tisztelt Tours-i (turonumi) püspök, Márton nevével – és „szellemében” – kiírt jubileumi drámapályázat legígéretesebbnek ítélt darabjának színre vitelébe. És bár az „elsődrámás” Szombath András a kellő rutin híján nem mindig érezte meg az anyagban rejlő konfliktust, drámát, ütközést (ami úgy kell a színháznak, mint egy falat kenyér), az biztos, hogy a témát pontosan, érzékenyen, jól választotta ki. Az alapsztori történelmileg abszolút hiteles. A többit meg – „színházilag” – hozzátette a dramaturg, a rendező, hozzátették a színészek. Minden apró helyzetet kihasználnak. Így született meg a Szivárvány havasán – Köpönyeg és palást című előadás.
A darab Márton és Sulpicius – mester és tanítvány, aki egyben mestere életrajzírója is – „dokumentumalapú” beszélgetésein nyugszik. Színházi értelemben ez a legnagyobb nehézsége is. Jordán Tamás és Kenderes Csaba viszont szép összjátékban elérik, hogy ezek az agy és szívtornaszerű dialógusok (Platón óta tudjuk, hogy nem minden dialógus drámai!) figyelmet teremtenek a nézőtéren. Annyira a beszélgetéseik határozzák meg a darabot, hogy a hajnali indulás előtt Márton még hosszan és szépen beszél az édesanyjáról, akivel álmában egy furcsa városban találkozott: csakhogy szobor formájában. Márton és Sulpicius valahogy úgy működnek, mint Vilmos és Adso A rózsa neve című Umberto Eco-regényben. Ráadásul az írás, a lejegyzés is folyton jelen van, és voltaképpen még a „rózsa” is megjelenik, meggypiros elevenségben: Edvi Henrietta, vagyis a császár katonájából Krisztus katonájává lett Márton dárdahegy-talizmánját mágikus céllal kölcsönvevő szolgálólány, Nona személyében. Vissza is térhetne még. (Jelmez: Cselényi Nóra.)
„Az elmúlt években, amerre megfordultam, mindenütt fel kellett hívnom a figyelmet a kísértés egy felettébb rút formájára. Arra, amit a hatalmasokkal való szövetség s az ezzel járó mérhetetlen és szégyenteljes meggazdagodás jelez. (…) Alig pár éve még katakombákba kényszerültünk. Ma palotákat és katedrálisokat építünk. Uralkodókat megszégyenítő királyi viseletben járunk. Mintha elfeledtük volna, hogy Krisztus útja az egyszerűség útja”, mondja az akkor 70. évében járó, most 1700 éves és szombathelyi születésű Martinus püspök a Burdigalában (Bordeaux) 384-ben összehívott zsinaton, amelynek következményeképpen végbement a történelem első koncepciós pere; és a keresztény egyház elvesztette ártatlanságát, vagyis az államhatalomtól való függetlenségét. Ez egy olyan korszak, amikor – ahogy a szombathelyi színpadon Sulpicius mondja – „kereszténynek lenni ajánlatos”, nem kereszténynek lenni viszont „kockázatos” vállalkozás. És elveszíti az ártatlanságát Márton is.
Bár amikor a burdigalai zsinat gombafrizurás püspökei megjelennek a színen, egy pillanatra megrezdül a léc, és az ember elgondolkodik a korhű megjelenítés színpadi határain meg a színpadi valóság működésének törvényein. De a lécrezdülés (nevetni kell, mert a látvány vicces) nem tart sokáig: amint a színészek – Kelemen Zoltán, Matusek Attila, Endrődy Krisztián, Horváth Ákos, Avass Attila – megszólalnak, elmúlnak a kételyek. A megszólalások komolysága hitelesíti a figurákat is.
A Szivárvány havasán voltaképpen kamaradarab, de hát nyilván meg kellett adni a módját: Mártonnak nagyszínpad jár. Ezt a problémát is áthidalja az előadás (díszlet: Pilinyi Márta), ráadásul szépen szól közben a Melis László-gregorián (Szivárvány havasán), Falusi Anikó tanítványaitól (NymE). A színpadkép mindenestül puritán, a produkciót láthatólag nem veti föl a pénz. Mondhatni: Márton szellemében.