Modern királyfi az aulában

Megnyílt az Irokéz Selection No.6: a Halász Péter Tamás és Fülöp Gábor munkáiból álló válogatást Nagy Anna esztéta ajánlotta a közönség figyelmébe a Top Dogs című előadás premierje előtt pénteken a színházban.

Halász Péter Tamás művészete eklatáns példája annak, hogy miért nincs értelme ma már művészeket műfajok szerint kategorizálni. Maurer Dóra tanítványaként, festő szakon végzett ugyan 1998-ban a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, de már ott sem színekkel és formákkal megtöltendő felületekként kezelte az általa festett táblaképeket, hanem tárgyakként. Objekteket, installációkat készít és állít ki. Művei gyakran tudományos igényű gondolatokat, problematikákat jelenítenek meg.

A kiállításon szereplő művei: Első látásra trófeának kinéző tárgy 1-2. (2004, gipsz, fatapéta), Fakabát (2005, famintázatú lamináló anyag, nikecell)

Fülöp Gábor legnagyobb erényének technikai virtuozitásán felül a faszobrászat hagyományos technikájának sajátos újraértelmezése tekinthető. Érdeklődésének középpontjában az élő organizmusoknak az egymással és környezetükkel való viszonya áll, visszatérő témája az emberi test. Gondolkodásában nagy szerepet kap a keleti filozófia, műveiben leginkább a panteizmus szemlélete érhető tetten. Kiemelt figyelmet szentel szobrai felületének, mely a belső és a külső határaként egyszerre elválaszt és összeköt. Az elmúlt egy évben a fa mellett előszeretettel használ egyéb anyagokat, melyeket önmagukban, egymással vagy fával kombinálva alkalmaz.

A kiállításon szereplő műve: Ülő figura (2009, bükkfa)

A válogatás június 1-ig látható az első emeleti előtérben.

Nagy Anna így nyitotta meg a kiállítást: "Itt állunk egy színház aulájában, ami két fiatal művész, Fülöp Gábor és Halász Péter Tamás jóvoltából most néhány napra kiállítótérré változik át. Az átváltozás nem olyan látványos, talán nem is tűnik fel azonnal, hiszen az a négy alkotás, ami beköltözött ide nem bolygatja meg alapvetően a tér megszokott rendjét, funkcióját. Jövünk, megyünk közöttük, előadásra sietve, s akár azt is gondolhatnák, csalogató színházi kellékeket látunk, melyek arra hivatottak, hogy az oly nagyon várt színházi élményre ráhangolódjunk még a színházterembe lépés előtt. Tárgyakat látunk, amelyek a színpadon is megtalálnák a helyüket, például egy kortárs darabban, esetleg éppen egy olyanban, mint Urs Widmeré. De, ha kissé közelebb lépünk, vagy még inkább belépünk, e különös objektek által megteremtett térbe, észrevehetjük, hogy itt és most párhuzamosan a benti darabbal, egy másik előadás zajlik, néhol drámai párbeszédekkel, máskor ironikus megszólalásokkal, ám mindenképpen folyamatos figyelmet követelő történésekkel. Ennek a darabnak egyszerre vagyunk nézői, résztvevői, de ami a legizgalmasabb, a szerzői is. A szereplők ugyan adottak, kapcsolatot teremteni közöttük, animálni őket viszont nekünk kell. Hogy kik ők? A melankolikus, a fakabát, meg a két, már nem füstölgő pisztolycső, bár ez utóbbit, ha alaposabban szemügyre vesszük, talán inkább egy preparált állatkoponya, vagy egy annak látszó tárgy, (tudják, ha akarom, nyúl, ha akarom, kacsa). Egy a múlt dicsőségét őrző trófea, melyet melankolikusunk az idő jelen pillanatában már csak rezignáltan szemlél. Régi dicsőségünk – gondolja maga elé nézve, és lehet, hogy közben mosolyra görbül a szája, de ezt csak mi gondoljuk, mi, a nézők, akik persze a rendezők is egyúttal (ezt az előbb kifelejtettem a felsorolásból).

A férfi ugyanis arctalan, s furcsa, apró élőlényekre, növényi formára emlékeztető organikus felszíne zavarba ejtő. Miért bújik e különös, szinte pulzáló külső mögé? Vagy netán ez lenne valódi lényege? Az anyag változása, a folytonos alakulásban levés? Mintha a természet lüktetése, az élet burjánzása növesztené a sokasodó tölcsérformákat, amelyek végül az idő egy pillanatában emberalakot öltenek? Fülöp Gábor bravúros szakmai tudásról, felkészültségről tanúskodó biomorf szobra maga is eleven, szerves anyagból készült, fából faragott, afféle modern királyfi, korunk hőse, aki most éppen csak megpihen, hogy aztán újabb kihívások felé vegye az útját.  Hanyag mozdulattal magára ölti kabátját, zsebébe csúsztatja revolverét, technikai civilizációnk eme csúcsdarabját, és nekiindul, hogy kíméletlenül becserkéssze újabb áldozatát. Csak nehogy egy fakabátba botoljon.

De az is megeshet, hogy sohasem indul el. Csak ül, ül mozdulatlanságba és időtlenségbe dermedve, mint egy archaikus görög szobor, vagy mint az önmagát a világból időlegesen kivonni vágyó meditáló.  Vágyaitól - melyek a világhoz láncolják és fogságban tartják – megszabadulni igyekezvén csak belülre figyel. Csak lélegzik. Persze lehet, hogy ernyedt testtartása másról beszél. Arról, hogy nem bírja már sokáig az állandósult nyomást, a vállára nehezedő terheket, a zsákmányszerzés folytonos kényszerét. Hogy lelkileg mozgásképtelen.

Legszívesebben megérintenénk, vonz minket megközelíthetetlensége, magába zárkózott talányossága, ujjainkkal ízlelgetnénk e különös felületet, kíváncsiságunk legyőzi a bizarr látvány feletti enyhe viszolygásunkat. Talán azért nyúlna kezünk automatikusan a szoborhoz, mert látjuk rajta, hogy a gazdagon faragott hatalmas felület nem akármilyen munka, hogy egy ilyen felületet a szobrásznak hónapokon át kellett faragnia, és nem is akármilyen, hanem nagyon sok figyelmet igénylő, odaadó munkával. Ennek az elmélyült munkának a nyoma sűrűsödik a szobor felszínén, és ez invitálhatja közelebb a nézőt. Ahogy faragás közben a szobrász szeme is közelről nézi a fát, úgy nekünk is közel kell hajolnunk hozzá, s ahogy az ő keze érintette a formát, úgy a mi kezünknek is meg kell érintenie azt. Talán az érintésünkkel kimozdíthatnánk mozdulatlanságából.

Akkor aztán felemelné a fejét, ránk nézne csodálkozva, s lassan megemelkedne a helyéről. Tekintetével a falból agresszíven kimeredő trófeákat keresné, majd hosszan, szinte áhítattal  időzne el e különös preparátumokon, melyek - ahogy az vérbeli mű alkotástól elvárható - itt, a szeme előtt teremtik meg az illúziót, a valóság látszatát.  Halász Péter Tamás tréfának induló ötlete, egy előre megfontolt, figyelemfelkeltés céljából elkövetett vizuális poén egyszerre önmaga ellentétébe fordul át, és válik súlyos jelentések hordozójává, kölcsönösen utalva a kegyetlenségre és kiszolgáltatottságra, az agresszorra és áldozatra is. A kilőtt vad visszalő.

Emberünk, miután erőt merített e profán kultusztárgyak látványából, úgy érzi ismét hatalmas és rettenthetetlen, csúcsformában van. Leemeli a vállfáról előző este gondosan kikészített menedzser zakóját, apró mozdulatokkal végig simítgatja, majdhogynem szeretete jeléül, de persze csak óvatosan, nehogy kárt tegyen benne. Aztán lassan belebújik. Derekát, vállát kihúzza, tartása megkeményedik. Rideg-merev kabátja szinte maga feszíti bele e rendíthetetlen pózba, s közben szemünk elől eltűnik a kis tapadókorongokkal borított test. Most a tükörbe pillant, - tükröződöm, tehát vagyok - gondolja, fa arca egy pillanatra grimaszba rándul, s igazít még egyet szigorú uniformisán. Készen áll. Indulásra készen egy új napra, egy újabb átváltozásra."

 

 

 

Vonatkozó cikk:

Selection No. 5. Németh Hajnallal

Játék az arccal: Selection No. 4.

Pintér-portrék Hamlet-átirattal

 

 

 

megosztás
2012. május 14.