ugrás a tartalomra

Muszáj saját magammal lépést tartani!

2015. május 12.
Tizenöt évesen nekivágott a nagyvilágnak, sokszor füstölt már a konyhája, ötször próbált bejutni a színművészetire és férfiszerepet is eljátszana. A tavalyi évadtól a Weöres Sándor Színházhoz szerződött.

A legkülönbözőbb típusú, vérmérsékletű nők bőrébe bújtál, mégis hitelesen alakítottad őket. Mindegyikkel tudtál azonosulni. Ezek szerint ez valahol mind megtalálható benned? Melyik volt leginkább 'Eszter'?

Bánfalvi Eszter: Az ember mindig magából fogalmaz. Ezeket a nőket megpróbálom megkeresgélni magamban. Ha valami nagyon távol áll tőlem - ezt úgy értem, hogy nem ismerek helyzeteket, ami velem megtörtént -, akkor ismerkedek vele. Nem mintákat keresgélek, hanem inkább szándékot. Alapvetően nyitottan próbálok járni a világban, tehát nem csak nézni, látni is.

A Szent Johannában kopaszon játszottál. Úgy is nőiesnek érezted magad?

B.E. : Nagyon-nagyon szerettem. Olyan mezítelenséget adott, hogy kénytelen voltam sokkal pontosabban fogalmazni. Ez egy kíméletlen helyzet, mert az embert ráébreszti arra, hogy az egész egy kamu, amit művel a színpadon. Haj nélkül nincsenek megszokott gesztusok, nem bújhatok el valami mögé. Az arc van középpontban. Élveztem ezt a kíméletlenséget és iszonyatosan nőiesnek tartom a kopaszságot is.

Ugyanebben a darabban nem csak a hajadtól, de ruháidtól is megszabadultál.

B.E. : Minden feladat izgat. Akkor vagyok nagyon boldog - és eddig szerencsére velem ez fordult elő -, amikor nagyon különböző típusú nőket alakíthatok, és mindig más karakterbe vethetem magam. Semmi gond a mezítelenséggel, ha nem öncélú. Ha nem mutogatás, hatásvadászat miatt rántják elő, akkor rendben van. A Szent Johannában nagyon pontosan megvolt a helye. Nem kellett engem meggyőzni, nem kellett magamat sem meggyőzni erről, mert tökéletesen értettem, hogy miért, mi történik, miről szól. Nem lehetett volna másképp. Nagyon pontosan és ízléssel volt föltéve a színpadra. Sokkal meztelenebbnek, sokkal kiszolgáltatottabbnak éreztem magam a darab más pontjain.

Nyitott vagy bármilyen testi változásra egy szerep kedvéért? Kellett már híznod vagy fogynod egy karakter megformálásához?

B.E. : Mindig alakul a test a szerephez. A színpadon muszáj is. Vannak az embernek saját mozdulatai, de én például figyeltem arra, hogy hogyan nyúltam a pohárért az Úri muriban, ahol egy parasztasszonyt játszottam, és egészen máshogyan fogunk meg egy poharat például Gertrudis szerepében. Az ember, ahogy a lelkét is alakítja, úgy biztos, minden mást is.

Tizenöt évesen nekivágtál a nagyvilágnak, ötször próbáltál bejutni a színművészetire. Erős nő vagy? Vannak félelmeid?

B.E. : Olyan nincs, hogy valaki nem fél semmitől. Brutálisan szorongó alkat vagyok. Nagyon szemét dolog a mai világtól, hogy az energikus, erős nőket megbélyegzik, hogy bátrak, fát lehet vágni a hátukon, és elfelejtik azt, hogy azért a dolgok nem fehérek és feketék. Néha mindenkinek kell egy kis szünet vagy figyelem.

Bátor voltam, igen. Nem tudom, hogy két év múlva is ez lett volna a döntésem, vagy három évvel korábban. Más fékek, más tapasztalások vannak az emberben, döntései mögött pedig ott a menekülés, a kíváncsiság és a bátorság is.

Mennyire mozogsz otthonosan a konyhában?

B.E. : Megpróbálom, ritkán sikerül. Többször vicces eredmények születnek. Van jó pár olyan női dolog, amiben „vacak" vagyok. Komoly kísérleteket teszek és igenis, gyakoroltam a főzés terén. Bőven van még mit tanulnom, de sokszor füstölt már a konyhám.

Játszanál férfiszerepet?

B.E. : Abszolút. Úgy tekintenék rá, mint emberi oldalról megközelíthető feladatra. Persze akkor, hogyha nem véletlenül találja ki valaki, hogy miért játszat egy nővel férfit vagy fordítva.

A színpadon láthattunk már sírni. A civil életben mennyire könnyen sírod el magad? Hamar ki lehet hozni a sodrodból?

B.E. : Helyzetfüggő. El tudok érzékenyülni. Dühtől is tudok sírni, de az nem rám vonatkoztatott. Akkor begyűlik a könny a szemembe.

Ha szegénységről, nyomorúságról van szó?

B.E. : Akkor nem sírok. Kinyitom a számat, az biztos. Ha tudok, akkor teszek. Nem vagyok hajlandó elfogadni. Tudom, felfogtam, van. Lehet ilyen általánosságokat mondani, hogy mindig is volt és mindig is lesz. Én meg erre azt tudom mondani, hogy rendben van, én most élek. Nem fogadom el a nyomorúságot. Ha még van egy napom vagy még egy percem az életemből és van olyan lehetőségem, hogy ez ellen tegyek valamit, akkor teszek. Akkor van düh, amikor már nem kicsi tétek vannak. Amikor nem kultúráról, nem kényelemről vagy szórakozásról van szó, hanem emberéletről.

Van időd magadra, befelé figyelni?

B.E. : Muszáj. Ez nagyon nehéz, mert vannak olyan időszakok, amikor az ember elfeledkezik erről. Az nagyon romboló és káros, de akkor saját kárán rádöbben arra, hogy hoppá, nem figyelek. Ez kihat a munkára, a magánéletre. Amikor elfeledkezek magamról, zsákutcába kerülök. Ilyen esetben, ha nem állok meg, nem veszek nagy levegőt, nem mondom azt, hogy nyugi és olvassuk át még egyszer, gondoljuk át, engedjük el, menjünk lazítani vagy enni egy jót, akkor baj van. Muszáj saját magammal lépést tartani.

Miért pont Szombathely? A város vonzott, a társulat, korábbi tapasztalatok?

B.E. : Felhívott Jordán Tamás még tavaly, hogy jönnék-e ide vendégművésznek. Ez nem volt kérdés számomra. Aztán később megkérdezte, hogy mit szólnék hozzá, ha ideszerződnék. Azt éreztem, jönni kell.

Miben különbözik egy vidéki társulat egy fővárositól?

B.E. : Nagyon szeretem azokat a társulatokat, amik egy-egy darab erejéig jönnek össze, színházon belül is. Kicsi társaságok, akik hat hétig együtt élnek reggeltől estig, és utána még rengeteg előadást is el kell játszani. Ott nagyon fontos, hogy inspirálni tudjuk egymást. Eddig nagyon jó tapasztalataim vannak itt. Remélem, hogy én is jó energiákat tudok átadni.

Milyen vagy a színfalak mögött? Pörögsz ezerrel?

B.E. : Egy idióta. De hát erről bárkit meg lehet kérdezni, bárki boldogan nyilatkozná, hogy egy idióta a Bánfalvi (nevet). Ha drámát kell eljátszani, akkor annyira nem kacagunk. Vagy nem mindig. Voltak fájdalmas pontok, mármint ilyen bolondozásban, de az mindig van és ez jó, mert akkor életszerű, igazi.

Hogy fogadott a szombathelyi közönség? Érett az itteni közönség a színházra?

B.E. : Minden közönség érett a színházra. Azt látom, hogy az embereket érdekli a színház. Két különböző napon ugyanarra az előadásra különböző számban jönnek, hiszen más típusú emberek járnak kedden és mondjuk szombaton színházba, mert munkahelyfüggő, életkorfüggő. A végén valamit látok, amikor felkapcsolják a villanyt, de nem tudom megmondani, hogy tetszett-e nekik. Nagyon remélem, hogy a szombathelyi és a környékbeli közönség nyitottan fogadják a számukra új rendezők munkáit.

Bele lehet unni a színészkedésbe?

B.E. : Beleunni nem, de el lehet fáradni benne. Ez egy nagyon komoly idegrendszeri terheltség. Alkatfüggő is, de alapvetően idegrendszertől függ. Aki színész, ne mondja, hogy soha nem fáradt el.

szerző: Vaskarika (Szerző: Schmidt Adél)