Odavág a parasztoknak
„Láttam, katarzis…” „Az egész darab überkirály” – két facebookos hozzászólás, az elmúlt két órából, azoktól, akik már látták a Parasztopera szerdai főpróbáját a WSSZ-ben. Ennél többet mi sem tudunk hozzátenni ehhez az új bemutatóhoz, minthogy beigazolódott, ami előre jósolható volt, Pintér Béla és Darvas Benedek (zene) balladisztikus operaőrülete Szombathelyen is betalál.
Ahogy a beharangozóban is írtam, nem túlzás, jó tíz évvel ezelőtt életem egyik legnagyobb színházi meglepetése volt ez a darab. Nem készültem fel rá, így még inkább sokkolt ez az újfajta színházi élmény, évekig előhoztam, milyen is lehet egy kortárs darab: ha humoros, sajátos, megrázó és egyszerre gyomorforgató. Ritkán látni ennyire egyedi karikatúrát, sírva- vigadóan mai darabot, mint ezt a countryval és népzenével fűszerezett mélymagyar valamit.
Műfaját tekintve bizarr operaféleség, népi krimi
Pár éve Pintér Béla saját társulata hozta el Szombathelyre, akkor még az MMIK kamarabérletébe (ezt az azóta emblematikussá vált előadást), most Mohácsi János az azóta felállt szombathelyi társulattal rendezte meg. (Nem előzmény nélkül, hiszen kaposvári tanítványaival már remekül előadatta. Azután Pécsett is megrendezte, ez az előadás rendezői díjat nyert a POSZT-on. )
Műfaját tekintve bizarr operaféleség, egy szokatlan krimi, prózai részletet ne sokat várjunk (azért akad), az erdélyi magyar népdalok, a barokk és a rock fura elegye – puritánul, megfosztva patetikus és steril héjuktól. Mert nincs is annál szívfájdítóbb, mint amikor egy-egy népdalban tapinthatóvá válik a belezárt emberi fájdalom, amikor a néptánc, egy kisüstivel a kézben újra életre kel, értelmet nyer. Mint amikor reggel az ember libabőrösen és csupaszon, dupla kávéval a gyomrában betámolyog a zuhanyzóba, és belesüvíti a forró párába, hogy: „De szeretnék még egyszer boldog lenni véled, A te csókod nélkül szenvedés az élet”
Annak van húzása…
Rá is kívánunk nagyapánk szilvájára
Mohácsi annyit már csavar az ősrendezésen, hogy szakít a lovaglócsizmás, népviseletes Pintér Bélás körítéssel (van azért ott is dzsörzéruhás tűsarkos kurvincamama is), nincs a földre leterítve szalma, jelzésszerű és realisztikusabb köpenybe csomagolja a meghökkentő történetet. (Amit csak azért sem fogok elmesélni, csak annyit árulok el, hogy Szabadszállás környéki emberekkel történt ez meg nagyon régen).
Puritán a díszletvilág, a háttérbe kifeszített vászonra felfestve a hatvanas-hetvenes évek laminált szekrénysorával (külön műalkotás), rajta a kor fekete-fehér tévéjével, a Jókai-összessel, festett Herendi vázákkal (vagy csak odaképzelem?). Festett falon festett plakáttal: „Totóval az Olimpiára”, festett sárgacsempés kályhával. Ebben az egykor volt szekrénysoros panel-szocreálban jobban csúszik az temérdek pálinkának látszó ital is, amit az előadásban a színészek letolnak. Rá is kívánunk nagyapánk szilvájára.
Adva van pár boldogtalan sorsú ember, szenvedély, humor, vérfertőzés és gyilkosság
És egy darab, amely tobzódik a kiváló alakításokban: Bánfalvi Eszter megkeseredett kurvás anyósában (mekkora szerep, és nagyon betalál vele), Kiss Mari és Szabó Tibor házaspárjában, Mertz Tibor részeges állomásfőnökében, vagy Orosz Robi töketlen református pap-apukájában, nem beszélve a butácska terhes menyasszonyról, Sodró Elizáról (aki nagy szemeivel szintén telitalálat, csodaszépen énekel és hegedül)… mind-mind figyelemreméltó, sokszínű színészi játék, egyenrangú főszerep.
Pintér Béla színészbarát, csupa olyan testre szabott karakterrel operál, amelynek mind-mind kitalálja a maga egyéni sorstragédiáját. Mindenki valaki más, mint akinek első bőrében, ünnepi ruhájában mutatja magát. Mert esküvő készülődik, nincs is annál nagyobb boldogság, jön após- és anyós-jelölt, és a mostohalányt is eljegyzik, kezdődhet a ceremónia… Aztán megjelenik a színen az a részeges állomásfőnök, fejében a „kovvojjal” (Szerémi Zoltán, dicséret neki is. Tökéletes munka, a realisztikus szopós-dugós szexjelenetért külön:). Aki aztán fenekestül felforgatja az eddig egy adott sínen haladó történetet. Újabb és újabb álarcok esnek le a porba, és egyre katyvaszosabb és rothadóbb bugyrokba jutunk.
Ebben az operában nem is kell nagy énekhang
Hiába a zenei körítés, ez nem az az operettes-szirupos világ, amely egysíkú helyzetkomikumra épül, ahol elég az, ahol a szerelmesek naivak és bájosak, ahol a kocsmatöltelék viccesen dülöngél, itt a disznó állomásfőnöknek is drámai gubancok nyomják a lelkét. Ettől szeretem Pintér darabját százszor jobban, mint például a pár éve szintén itt, a kamaraterembe bemutatott Portugált, Egressytől.
Nem is ragozom tovább. Olyan ez, mint egy dán dogmafilm, szinte látom, ahogy remeg az operatőr kezében a kamera… beszippant, ledarál, és dolgozik napokig a fejben. Apropó, látták már a Születésnapot, Thomas Vinterberg klasszikus 1998-as moziját? Ha nem, Parasztopera előtt vagy után, keressenek rá! Hogy miért? Meglátják.