Szeretnének csak lenni és enni, aludni, és semmit sem csinálni?
Vagyunk néha úgy, hogy semmihez sincs kedvünk, húz befelé az ágy, és egész álló nap csak feküdnénk. Jó lenne néhanapján bátornak lenni és engedni a késztetésnek, bevackolni egy sötét, meleg, biztonságos helyre, (akár asztal vagy ágy alá) „egy házba,” és ki nem mászni onnan. Ilyesminek gondolom ezt az oblomovi életérzést, amiről Valló Péter legújabb premierje szól.
Mert minek robotolni, hogy egyszer talán jobb lesz, aztán meg nem. Ha lenne valami, észre sem vesszük, mert hajtjuk magunkat tovább, a jelenből meg semmi igazat nem észlelünk, pláne élvezünk. Nem tudjuk letenni a káposztagyalut, (a porszívót, a tollat, a laptopot,) nem tudjuk, szeretni, megölelni a másikat, folyton feszít az el nem végzett teendő, pörög az óra. Ez a huszadik század, egy elveszett, sehova nem tartó nagy szaladás, amiben elveszik az utolsó ember is. Elhangzik a színpadon, megmondta a németje, Isten halott, következik az ember.
Na, ebből nem kér a színpadi Oblomov, a látszólag felesleges ember
Az „oblomovság” Oroszországban, a 19. század közepén íródott Goncsarov regény után, a „felesleges ember” archetípusa lett. A regény szájhőse lusta, de a feje tele reformokkal, állandóan agyal, hogyan tehetné a jobbá a világot. Megváltoztatja fejben birtoka gazdasági rendjét, reformokat vezet be, amelyek éppúgy szolgálják az ő érdekét, mint a jobbágyaiét. Ez az alap, ebből a regényből írta aztán az 1956-os születésű Mihail Ugarov az Ilja Iljics halála című darabját, amiből aztán ez mostani szombathelyi színdarab, az Oblom-off is készült.
Fontos darab ez, érdekes, jó felfedezni
Ez az Oblomov már más, csak nyomokban tartalmazza a 19 századi Goncsarov-féle felesleges embertípust: talán kevesebbet agyal, többet érez. Semmittevése, tehetetlensége sokkal bonyolultabb lelki képződmény, nem pusztán a lustaság teszi számkivetetté.
Oblomov drámája, hogy azt teszi, amit akar, vagyis tudatosan nem tesz semmit, de szenved ettől az egésztől.
Villámcsapásként lesz szerelemes egy csodaszép nőbe, Olgába (Józsa Bettina e.h.). A végzet, az első szélütés, azonban nem az agyát, hanem a szívet támadja meg. Meghallja Olgát a Casta Divát énekelni (Bellini Norma című operájának leghíresebb áriája), és elveszett. Édesanyja gyermekkorában ezt a dalt énekelte, olyan bánattal, melynek titkát csak ő tudhatta. A két nő Oblomov fejében összekapcsolódik. Szép, ahogy Valló ezt a szürreális találkozást színpadra teszi.
Olga is megszereti Oblomovot, romantikus életcélt, feladatot lát a nő benne.
Bajominál Oblomov egy Micimackóként tétlen és tehetetlen, megváltozni képtelen ember
Együtt mozog ezzel az őrületesen fura, naiv és jólelkű pasival. Oblomov nála egy Micimackó, elhízott és megfáradt Hamlet, akinek valamikor valamiért gyerekkorban kizökkent az idő, nem akar felnőni. Bújócskázik inkább, annyit akar az élettől, hogy, hagyja őt mindenki békén. Csak őszinte megnyilvánulásai vannak, nem tudja kontrollálni magát. A szerelem őt is megperzseli, megpróbál viselkedni, de megváltoztatni önmagát nem tudja.
Működik Oblomov (Bajomi) és Psenyicina (Csonka Szilvia) kettőse, erős a jelenet, amelyben a nagyfenekű, folyton tevékeny háziasszony (Csonka Szilvia) káposztát gyalul, miközben Oblomov (Bajomi) udvarolni próbál. Kiül az arcokra, mutatják a suta gesztusok, ki merre mozdulna, mire vágyik, és milyen korlátok közé van bebetonozva.
Kicsit olyan ez az Oblomov, mint egy pánikbeteg Hamletté lett, kiöregedett Kisherceg
Nem vándorol már a bolygók között, nagy ritkán hozzá zarándokol el egy-egy fura bolygólakó: például Stolz, a bizniszmenné lett régi barát, talán ő volt egykor a Róka (Szerémi Zoltán). Tüskés rózsának pedig ott van Trokán Péter, a házban felejtett inas, aki tökéletesen hozza az öreg mihaszna szolgát, aki a maga módján szintén egy roppant lusta ember. Vagy néha megjelenik Oblomov magánbolygóján Arkagyij, (Kálmánchelyi Zoltán), aki betegebb személyiségnek tűnik, mint a gyógyíthatatlanul lusta, naphosszat köntösben fekvő, kényszeresen nem cselekvő Oblomov.
Valló rendezéseiben mindig erős a díszlet, komoly szimbolikája van a térnek, a fénynek, mindennek, ami a közbeékelt színpadra bekerül
Itt és most a száraz fakéregnek, az üvegtetőnek, a türkizkék bútoroknak, mind jelentésük, szerepük van. Ahogy az állandósult ősznek, aztán a hirtelen jött hóviharnak.
Annyira orosz darab ez, hogy ha megkapargatjuk a felszínt, mindjárt magunkra ismerünk szinte minden szereplőben; hogy aztán rájöjjünk, néhanapján azért szeretnénk mi is Oblomov lenni, és felemelt kézzel csak annyit mondani: stipi-stop házban vagyunk.