A szekrénybe zárt ember

„Mohácsi János azonnal felismerhető, összetéveszthetetlen előadásokat rendez. Nyelvük, stílusuk, játékmódjuk éppúgy jellemzi őket, mint színházi formájuk, világképük”, olvasható a rendező pályáját áttekintő-elemző Sándor L. István-tanulmányban. Mohácsi János Szombathelyen a Naftalinnal teszi le kézjegyét: hogy az évad végén legyen egy előadás, amelyre szívesen bejön a közönség; mondjuk strandolás helyett. Persze, ha „a Mohácsiról” van szó, ez sem ilyen egyszerű. Két próba között beszélgettünk.

- Van olyan megragadható pont, fölidézhető esemény az életében, amikor eldőlt, hogy a színházra teszi föl az életét?

- Egy ilyen döntés nagyon sok mindenből tevődik össze – de igen: van olyan pont, amire vissza tudok emlékezni. Tizenhat éves koromban megnéztem a szüleimmel – sokat jártak színházba, és én is velük – a Szentendrei Teátrumban a Tévedések vígjátékát. Közepesen odafércelt nyári előadás volt – én meg olyan ideges lettem tőle, hogy utána órákig gyötörtem anyámat, magyaráztam neki, hogy mi a rossz és hol rossz benne. Mire ő egyszer csak azt mondta: ha ilyen jól tudod, miért nem leszel rendező. Ez a mondat megmaradt a fülemben, és attól kezdve elég tudatosan törekedtem arra, hogy legalábbis kipróbálhassam a színházcsinálást. Sok esélyét nem láttam, hogy ezzel foglalkozhassam, így aztán tizennyolc évesen két helyre jelentkeztem, a színművészetire meg a közgázra, hogy azért legyen egy diplomám – ami aztán nem lett.

- Mi idegesítette a szentendrei Tévedések vígjátékában?

- Az idegesített benne, ami azóta is idegesít a rosszul fölkent bohózatokban és vígjátékokban: hogy elviccelődték a helyzeteket. Egyáltalán nem értettem, miért vicces – pontosabban miért úgy vicces -, hogy a két ikerfiú közül az egyiket kizárják a saját házából. Ez a helyzet hallatlanul mókás persze, de csak akkor, ha az az ember ott a színpadon gyakorlatilag megbolondul attól, hogy nem engedik be. Ha ez a szituáció el van viccelődve, ha el van – nagyon rossz értelemben – bohóckodva, akkor az szerintem iszonyúan unalmas. Alapvetően ez bosszantott benne, és a véleményem azóta se változott: pontról pontra ki tudnám mutatni, hogy gyakran ma is az akkori kifogásaimat sorolom – és nem csak vígjátékokkal kapcsolatban.

- Ha jól olvastam, akkor – a repertoárba beemelt nevezetes Bánk bán-átirat után - a Tévedések vígjátéka volt aztán az első önálló rendezése Kaposváron.

- Igen, ez már megbízás volt: ezzel az előadással emeltek be a kaposvári rendezők közé.

- Ön választotta a darabot?

- Igen, szerettem volna magam is a végére járni a dolognak.

- Sikerült?

- Igen. Jó előadás volt - nagyon jó alakításokkal. Azóta egyszer még megcsináltam a Tévedések vígjátékát főiskolásokkal. Követeltem, hogy írjanak szövegeket: végül négy és fél, öt órás, szerteágazó előadás lett – nagyon sokat melóztunk rajta. Itt, Szombathelyen biztos megint egészen másképpen nézne ki: más társulat, más színészek – egészen más mondatok állnának jól nekik, fölmerülnének újabb szempontok.

- Ezért nem lett egyszerű repríz a kaposvári Veszett fejsze sem tavaly Szatmárnémetiben. Azt mondják, hogy Mohácsi Jánosnak közösségépítő ereje van: amerre megfordul, erősödik, kiteljesedik a társulat.

- Elég kevés kivételtől eltekintve, az a gyanúm, tényleg tudok felszabadítóan hatni a színészekre. Először is borzasztóan szeretem őket: egyrészt azért, mert nekem, velem dolgoznak – másrészt mert tudom, hogy végső soron ők viszik a bőrüket a vásárra. Szoktam is nekik mondani, hogy ti fogtok égni. Senki nem fogja tudni, hogy ki rendezte az előadást – de azt mindenki látja, ahogyan játszotok. Nem tehetem meg, hogy ne szeressem őket, és ne mondjak nekik igazat, amikor csak lehet. Amikor dolgozunk egy jeleneten, akkor tisztában vagyunk vele, hogy nagyon sokféle megoldás lehetséges: de előbb-utóbb el kell dönteni, hogy melyik legyen. Többnyire picike ízlésbeli különbségek adódnak, és ilyenkor nekem indifferens, hogy végül az én megoldásom vagy a színészé kerül-e ki „győztesen”. Különben jobb, ha a színészé – de ha az van, amit ő akar, akkor azt minden következményével együtt, kristálytisztán meg kell csinálni: neki is, meg nekem is. Ismerek olyan rendezőt, aki ezekre a dolgokra – mondjuk a szerzőre meg a koncepcióra való hivatkozással - nem nagyon figyel, és ez a hozzáállás alkalmas arra, hogy összetörjön egy színészt; már nem örökre – csak abban a darabban, abban az alakításban. Ahol viszont mindenki jól érzi magát a színpadon, ott nem érezheti rosszul magát a néző sem.

- Ebben a pillanatban egy hét van a bemutatóig - a Naftalin-átirat mennyit változott az olvasópróbán kézhez kapott példányhoz képest?

- A szövegszerkesztő pontosan megmondaná – de szerintem körülbelül az egyharmada lecserélődött. Cserélődik még most is. Éppen tegnap kezdtünk el rágni egy jelenetet, és amikor eljutottunk oda, hogy elég nagy munkával ki lehet dobni, úgy ahogy van, az egészet – megszületett a heurisztikus megoldás, amitől aztán sírva nevettünk. Nem mondom el, hogy micsoda - mindenesetre a jelenet megmaradt, de teljesen átalakult. Mondjuk ez a Naftalin már csak nyomaiban emlékeztet arra a változatra is, amit ebből a Heltai-bohózatból valaha csináltam. Nem biztos, hogy a néző észreveszi, de a darabban eredetileg rengeteg dramaturgiai hiba és aljasság van – ezeket mind ki kellett küszöbölni.

- Miféle aljasságok?

- Olyan emberek jönnek be, akiknek nem kéne bejönniük; a szereplőket néha csak azért viszi ki a színről, mert valakinek be kell jönnie – nem a történet él, hanem az író keze nyomát látni mindenhol. Vagy: olyan emberek találkoznak, akiknek tilos volna találkozniuk, mert a későbbiekben azt mondják, hogy nem látták még egymást – egészen elképesztő írói hibákkal van tele a Naftalin.

- Akkor miért foglalkozik vele? Vagy éppen ezért?

- Azért, mert szerepel benne a szekrénybe zárt ember – akiről most nem mondok többet, nem kell mindent elárulni. De az, hogy valakit bezárnak egy szekrénybe, és aztán ott hagyják, kvázi örökre – az nagyon nagy ötlet. Ez az ötlet meg Heltaié. Ehhez képest a megoldatlanságai mellékesek – és nekem nem kell eltűrnöm, hogy ügyetlenségek legyenek a színpadon. Annál is inkább, mert a nézők nagy része nem fogja elolvasni a Naftalint. Ha elolvassa, csak jól jár egyébként – vagy rosszul, mert már az olvasópróbán közmegegyezés alakult ki abban, hogy ez egy alapvetően erőteljes, játszható és mondható szöveg; ellentétben a körülbelül száz évvel ezelőtt született eredetivel. Most meg, hogy a darab az átirathoz képest is átalakult, a színészek még inkább a sajátjuknak érzik.

- Említette, hogy a főiskolásokkal megrendezett Tévedések vígjátéka több mint négy és fél órás előadás lett. A Mohácsi-legendáriumhoz tartozik – sok más mellett - az előadások hosszúsága is, bár az időtartam önmagában értelmezhetetlen kategória. Egyrészt egy 50 perces előadás is lehet túl hosszú – másrészt miért lenne kötelező a színházból este fél tízkor hazamenni.

- Minden előadás más hosszúságot követel: ilyenkor nem külső szempontok, hanem belső törvények működnek. Azok a hihetetlenül dilettáns vélemények, hogy ebből vagy abból ki lehetett volna húzni félórát, csak arra jók, hogy az agyi ereimet pattantsák el. Nincs olyan előadás a világon, amelyikből én magam ne tudnék kihúzni egy félórát – lehet az akár Peter Stein- vagy Robert Wilson-rendezés is. Nem erről van szó. Arról van szó, hogy az időtartama lényegi, meghatározó minősége az előadásnak. Ha például a Csak egy szög nem olyan hosszú, amilyen – akkor az nem ugyanaz az előadás. Akkor a nézők nem annyi időt töltenek velünk, mi nem annyi időt töltünk a nézőkkel; nem az az élmény születik meg. A Naftalin például nem akarhat négyórás lenni – ellenben gond nélkül akarhat háromórás lenni. Méltatlan egy előadás állítólagos hosszát önmagában fölemlegetni: a kritikusokhoz is, a nézőkhöz is. Ellenkező oldalról persze gyakran megkapom azt is, hogy „még órák hosszat el tudtam volna nézni”. Sőt, mondok még valami nagyon fontosat – amit sokan el szoktak engedni a fülük mellett. Amikor néhány éve a Nemzeti Színházban megrendeztem a Sárga liliomot, fölmerült az az igény, hogy lenne rövidebb. Komolyan mondom, abból az előadásból lábon kihúztam fél órát-harmincöt percet. Aztán egyszer csak, láss csodát, az előadás elkezdett visszanőni: mire levették a műsorról, ugyanolyan hosszú volt, mint kezdetben. Ez nem véletlen. És nem volt egy léha előadás, csorgott a színészek hátán a víz, mire véget ért.

- Nemrég szintén a Nemzetiben rendezett: ahogy egy kritikában olvastam, a februárban bemutatott Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe című előadás – ahogy a legtöbb Mohácsi-rendezés - megint „oda nyúlt, ahol fáj”. A darab Mong Attila János vitéz a Gulágon című könyve alapján készült, szerzőként testvérével és állandó munkatársával, Mohácsi Istvánnal együtt jegyzi.

- Érdekes, hogy ott is a formából indult ki minden: az, hogy halottak legyenek a színpadon, pontosan akkora ötlet, mint Heltainak a szekrénye. Valami nagyon fontosat fogott meg Iso ezzel az elképzeléssel: ebből nőtte ki aztán magát az egész darab, egészen odáig, hogy milyen az, ha az ember fölszámolja a múltját – ha nem akar róla beszélni. Annak különösen örülök, hogy az előadás úgy képes erősen hatni, hogy elkerüli a napi politikai áthallásokat. Ez volt a szándékunk: hogy ne lehessen egyetlen vállrándítással elintézni. Olyan problémákról szerettünk volna beszélni, amelyeket feldolgozatlanul hurcolunk magunkkal.

- Az elmúlt években sok szó esett a széthulló „Kaposvár-jelenségről”. Ön 1983-tól 2010-ig 27 évet töltött ott; a színház egyik meghatározó „másodgenerációs” rendezőjévé-személyiségévé vált. Aztán Schwajda György megszüntette a munkaviszonyát, de még ajánlott munkát. Ebben az évadban pedig egy - a hírek szerint rendkívül erős - Játék a kastélyban-előadással végképp búcsút vesz a Csiky Gergely Színháztól. Végképp búcsút vesz? Mit érez most, ha Kaposvárra gondol?

- Nyilván az történik, aminek történnie kell – nekem ahhoz a színházhoz többé közöm nincsen. Vannak elmúlások az ember életében. Most akkor én mit csinálok, kérdezte apám, én meg mondtam neki, hogy édesapám, ha esik az eső, az ember eresz alá áll – nem fog sírni kinn, hogy milyen rossz idő van. Nem tudok én – nem is akarok – belehalni a kaposvári színházba. Legyenek jók – mindenkinek az a jó, ha a kaposvári színház jó. És akkor esetleg elkövetkezik az a pillanat, hogy én is sajnálom: nem rendezhetek ott.

- Most viszont, úgy látom, mindenfelől kapkodnak „a Mohácsi” után: ebben az évadban a szombathelyi az ötödik rendezése – abból kettő, a pécsi Parasztopera és a budapesti Egyszer élünk szerepel a POSzT versenyprogramjában. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy Kaposváron egyetemista osztálya van. Nem is vágyik – újra – állandó társulatra?

- Egészen más társulathoz tartozni, mint bevetődni valahová egy-egy rendezés erejéig. Kaposvárt annak idején a rendezői kar tette etalonná: Babarczy, Gothár, Ascher, Ács, Gazdag Gyula – csináltak jót, csináltak rosszat, de az biztos, hogy mindig hihetetlen igényességgel dolgoztak, nem hagyták a lustaságot a színpadon. Még akkor se, ha különösebben nagy dolog éppen nem jutott az eszükbe. Ez azért érdekes, mert jó akkor lesz egy előadás, ha a színészek jók benne. Hiába a szenzációs rendezői elképzelés, ha rosszak a színészek, megette a fene az egészet. A társulati létezésnél jobbat, hatékonyabbat elképzelni nem tudok – bár az én helyzetem ma már speciális ebből a szempontból. Egyrészt könnyebb a dolgom, eleve másképp viszonyulnak hozzám a színészek, mint mondjuk egy kezdő rendezőhöz. Másrészt tényleg kellő gyakorlatot, tapasztalatot, biztonságot szereztem ahhoz, hogy már ne nagyon idegeskedjem egy-egy próbafolyamat során. Látom azt, hogy a színészek hol bűnöznek – legfeljebb megpróbálom humorral elütni -, és eléggé látom azt is, hogy én hol bűnözök. Örülök, ha tudják, hogy én is esendő vagyok, és olykor mellé tudok nyúlni. Nagyon sok útja van annak, hogy miképpen lehet együttműködni velük. Az a biztonság, amit bennem megéreznek, egyszer csak belőlük is kirúgja a feszültséget. A Naftalin jóval könnyebb feladat, mint például az Egyszer élünk volt a Nemzetiben – de ennek is megvannak a hátulütői. Szoktam mondani a színészeknek is, hogy amikor azt gondolom, pontosan tudom, hogyan kell csinálni – akkor biztos, hogy a darab kimutatja a foga fehérjét, és kiderül, hogy teljesen máshol kerestem a problémát, mint ahol valójában keresnem kellett volna.

- Érzi, hogy Szombathelyen vadonatúj, frissen alapított színházban dolgozik?

- Tulajdonképpen nem: az, hogy egy színház harminc éve működik, nem garancia a bejáratottságra.

- Inkább arra gondolok, hogy érzi-e az új színház „heroizmusát” – hogy itt és most születik valami.

- Egyáltalán nem. Nagyon nagy dolognak tartom, hogy a színház létrejött, de onnan kezdve a misztifikáció a közönség dolga. Belülről annál jobb, minél inkább gyakorlatias és tárgyszerű a munka – mindenfajta csodavárás a színházi működés ellen hat.

- Tekintsük jó jelnek, hogy jövőre visszatér, és Shakespeare-t rendez Szombathelyen: megfogalmazható, hogy mi érdekli a Szentivánéji álomban?

- Persze. Nemrég úgy adódott, hogy két hetet próbáltam egy kaposvári osztállyal, mert kiesett egy kurzusuk – én meg éppen kéznél voltam, nem mentem el még Pécsre. Ott dobódott föl a Szentivánéji – mint téma. Na most én ezt a darabot nem szeretem – illetve nem szerettem soha. De eljutottunk Titániának egy nagymonológjához, amiben fölmerül, hogy amióta veszekszik Titánia meg Oberon, azóta elromlott az időjárás. Na, ez a szekrény a Szentivánéji álomban: hogy milyen az, amikor összecsapnak az elemek. Ez izgat most. Lenn az emberek dolgoznak, foglalkoznak apró-cseprő dolgokkal – fölöttük meg dúl a titánok harca.

Ölbei Lívia
2011. május 05.

Támogatók