Az egész látvány tündéres

Jeles András A nevető ember-előadás után újra történetet mond el: nem csak gyerekeknek. De hát a mese "eredetileg" kifejezetten a felnőtteknek szólt. A kis Lord bemutatója előtt beszélgettünk - a történetmondásról is.

"A teremtéssel együttjáró szabadság és az ismeretlen újrafelfedezésének vágya kulcsfontosságú" Jeles András munkásságában, írja a Teremtés, lidércnyomás című 2006-os Jeles-kötet elemzésének bevezetőjében Kovács László, aki "a magyarországi intellektus egyik legegyedibb képviselőjének" nevezi a Balázs Béla- és Kossuth-díjas film- és színházi rendezőt. Jeles András a Weöres Sándor Színház megalapításával egy időben érkezett Szombathelyre: része van a színházteremtésben.

- Az általános vélemény szerint ön mindig - legyen szó filmről vagy színházról - a mainstream, a "fősodor" ellen dolgozik.

- Meglehet, de nincs ebben semmi megfontolás: azt csinálom, amit fontosnak tartok - amit tudok. Az persze lehetséges, hogy a végeredmény annak a bizonyos mainstreamnek az ellenében hat.

- Azért kezdtem innen, mert az utóbbi időben több olyan, a magyar színházi élet - mindent összevetve nem túl biztatónak tartott - állapotát elemző írás is a kezembe került, amelyben, mintegy ellenpéldaként, elhangzik az ön neve. Ráadásul az a tény, hogy mostanában Szombathelyen rendez, Budapesten mintha "száműzetésként" értelmeződne; mintha azt a tételt bizonyítaná, hogy Magyarországon bajok vannak a színházi élet működésével.

- Szerintem ez érvénytelen megközelítés: ott rendez az ember, ahol lehetősége van rá - és ahol nyitott embereket talál. Nekem most Szombathelyen adatott meg ez a lehetőség. Igen, Tamással (Jordán, öl.) Kaposváron találkoztam, vagyis ősidők óta ismerjük egymást - annak, hogy most itt vagyok, tényleg ez az előtörténete.

- A "történet" kulcsszerepet játszott A nevető emberben - és most A kis Lordban is. Ráadásul mindkét előadás mögött fölsejlik a legnagyobb epikus műfaj, a regény. Akik figyelemmel kísérik és elemzik az ön pályáját, többnyire egyébként is kiemelik a történet elmondhatóságának kérdését legyen szó filmről vagy színházról.

- Érdekes módon akkor válik a történet számomra igazán izgalmassá, ha színházat csinálok. "Vén koromra" jöttem rá, hogy ez a probléma milyen mélyen foglalkoztat: úgy látom - majdhogynem az akadémikus beállítódással szemben -, hogy a történet nagyon tud élni a színpadon. Mintha a kor - és most nem az életkoromra gondolok - öntudatlan igényeivel is összefüggne, hogy a közönség vágyik a történetre; de nemigen kapja meg. Mindenféle hatásokkal, jó és kevésbé jó produkciókkal szembesül a színházban - de a szeme láttára annak rendje és módja szerint kibontakozó történettel a legritkább esetben találkozik. Valójában A nevető ember-előadás döbbentett rá - itt, Szombathelyen -, hogy a színházi történetmesélés, számomra is szinte megfejthetetlen módon, működőképes. Soha korábban nem tapasztaltam, hogy az epikus elem színpadi megjelenése ilyen elementáris erőket szabadíthat fel.

- Mintha a "minden egész eltörött" korában a mindent átfogó, megtartó, értelmező mítoszt szeretné újra létrehozni.

- Igen, szükség van arra, hogy az előadás során - a színpadon és a nézőtéren - valami aktuálisan közös létrejöjjön. Egyáltalán: ez a törekvés a színház kiindulópontja kell, hogy legyen; ebben tud a közönség és a színész egymásra hangolódni.

- A nevető ember és A kis Lord párban, egymással összefüggésben is értelmezhető. Ha nagyon egyszerűen akarom megfogalmazni, az előbbi ugyanannak a "negatívja" - az utóbbi a "pozitívja". Tudatos volt ez a párba állítás?

- Nem, ezt én se értem - viszont valóban úgy látszik, mintha egy logikus terv szerint adódott volna így egymás után ez a két történet; illetve a két színielőadás. Ez számomra is nagyon érdekes.

- Miben nyilvánul meg az a logikus terv?

- Egyrészt úgy látom, hogy a forma bizonyos rokonságot mutat, másrészt a világról többé-kevésbé ugyanaz a kép áll össze a történet során. Az nyilvánvaló, hogy A kis Lord nem szomorújáték - inkább vidám játéknak mondanám -, mégis, mindkét előadásban megjelenik a tragikus elem. Az arányok eltérőek persze, mondjuk így: a sírni- és nevetnivaló mértékében tér el a két előadás.

- A történetmesélés módja is hasonlít. Mintha egy nagyon plasztikus erő folyamatosan ki-belökdösné az embert. A történet alaptulajdonsága, hogy magával sodor, beszippant, de ön mindent megtesz azért, hogy közben ki is emelje belőle a nézőt; például a hangsúlyos "színház a színházban - és még abban is színház" formával, a narrátor alkalmazásával. Még az is eszembe jutott, hogy de hát ez a Brecht-i elidegenítés: józan reflexió - plusz végtelen, tiszta érzelmesség.

- Érdekes, hogy Brechtet fölveti; az ő esetében csak az a furcsa, hogy teoretikusként - a követőivel együtt - abszolutizálta az állandó reflexiót. Pedig valószínűleg annak, hogy az ember szenvedélyesen tudjon előadni egy történetet, alapfeltétele az objektivitás, a rálátás, a kívülmaradás képessége. Shakespeare is így dolgozott - nem tehetett másként. Ha ez hiányzik, akkor a sivár őrület jelenik meg. A színház, úgy látszik, ilyen műfaj: titokzatos. Soha nem lehet például - ma már legalábbis nem - tisztán komédiát, vagy tisztán tragédiát színpadra állítani. Mert a legerősebb komédiák tragikusak - és talán fordítva is így van.

- A történetmondás közben pedig mintha egyetlen kérdésre keresné a választ: hogy valójában "mi az ember".

- A nevető emberben talán azért különösen erős ez a kérdésfelvetés, mert maga a fiziognómia is a történet előterében van; A kis Lordban meg az az alapja az antropológiai beállítódásnak, hogy a címszerepet a gyerek játssza: ő van "kitéve a placcra". A gyerek elementáris hatást kelt: az ember - aki eredeti állapotában áll előttünk.

- A gyerek különleges szerepet játszik az ön pályáján, elég, ha a gyerekekkel filmre vitt Tragédia-változatot említjük. Annak volt szerepe A kis Lord színpadra állításában, hogy rátalált a csodálatos címszereplőre?

- Egyrészt nem közvetlen az összefüggés, mert A kis Lordot már akkor Tamás figyelmébe ajánlottam, amikor még nem ismertem ezt a nagyszerű kisfiút; másrészt most úgy látom: Grünwald Dávid szinte feltétele volt annak, hogy az előadás megszülethessen.

- Hogyan, mikor készült el a szövegkönyv?

- Most, nyáron írtam. Nem tudok arról, hogy nálunk korábban színpadra állították volna A kis Lord történetét. Amikor Tamásnak ajánlottam - mint lehetséges alapanyagot -, a gyerekeim olvasták éppen. Akkor még azt hittem, gyerekelőadásnak való - aztán kiderült, hogy az, ami most készül, nem par excellance gyerekelőadás, de ifjúságinak talán nevezhető. Hamarosan meglátjuk, hogyan működik a színpadon. Eleinte egyáltalán nem állt szándékomban megrendezni - írás közben jöttem rá, hogy rendezőként is érdekel.

- Ha arról beszéltünk, hogy az előadásaiban azt a kérdést feszegeti, hogy mi az ember - hadd kérdezzem meg, hogy az ön számára ki, vagy inkább mi a színész.

- A színész közvetítő, médium, aki készen áll arra , hogy az ember legvégletesebb megnyilvánulásait, helyzeteit közvetítse, ábrázolja. A színész: az ember képe általában.

- Azért tettem föl ezt a kérdést, mert - például A nevető ember előtanulmányai alapján, amelyeket az akkor még stúdiósokkal végigcsinált - azt sejtem, hogy az ön szemében nem feltétlenül az a színész, aki kijárta a megfelelő iskolákat, föl van vértezve bizonyos technikai tudással; sőt. Mintha inkább le kellene szedni bizonyos rétegeket, maszkokat, hogy valaki az ön számára színésszé váljon.

- Igen, el kell jutni az alapokig. És érdekes, egy-egy előadás létrehozása közben előbb-utóbb többnyire adódnak is olyan helyzetek, amikor ezeket az egészen alapvető feltételeket tisztázni kell: hogy valójában mi is az, amit csinálunk. Azért nehéz erről beszélni, mert mindig a konkrétumokból jutunk el az általános kérdésekhez. A színész egyrészt antropológiai kincsesbánya - másrészt antropológiai rejtély. De a legfontosabb feladata valószínűleg a közvetítés.

- A társulat egyik fiatal színésze azt mondta, hogy azért álom önnel dolgozni, mert közben átélheti a közös munka, az alkotás örömét. Azt is hozzátette: lehet, hogy ön mindent tud előre - mégis hiteles az élmény, és számára ez a legfontosabb.

- Sok mindent tudok előre, de alapjában véve pont olyan naivan vagyok benne ebben a folyamatban, mint a színész. Ha érdekes, közvetlen és gazdag lesz egy előadás - az azért történhet meg, mert valamennyien elfogulatlanul, naivan, ösztönösen és jóindulattal állunk hozzá. Az a nagy élmény a színházcsinálásban, ha ez a szellem járja át a munkát. Akkor beláthatatlan gazdagság áll elő. Itt pedig kivétel nélkül mindenkit ez a jóindulat vezérel. Úgy látom, hogy itt mindenki mindent megtesz azért, hogy organikusan, mindenféle mesterkéltség, erőlködés, affektáltság, kiterveltség nélkül - mintegy magától összeálljon az előadás. Mindezt nyilván senki nem fogalmazza meg így, de hogy az alakulásnak az atmoszféráját, a hangulatát, az örömét érzékelik, abban biztos vagyok. A folyamatot, hogy mindennap hozzájön egy réteg - ahogy a festők teszik föl a vászonra a színeket. Ez a közeg végtelen lehetőségeket nyit, a szó szoros értelmében. Voltaképpen ez a munka természete - ebben áll a színészi munka. Azt sajnálom, hogy közben nem tudatosítjuk - mert minden pillanat az előadás irányába hajt valamennyiünket, mert fáradtak vagyunk, mert szorít az idő -, hogy ezek tulajdonképpen az élet legszebb pillanatai. Ez a termékenység és gazdagság teremti meg azt az örömöt, amiért érdemes színházat csinálni. Majdnem azt mondtam: amiért érdemes élni.

- A legendás Monteverdi Birkózókör után - és a Weöres Sándor Színház előtt - volt színház, társulat, amelyhez szorosabban kötődött?

- Nem - azóta a szombathelyi színház az első, ahol otthon érzem magam. Fatális találkozás. Számomra ez is a színház rejtélyei közé tartozik: tudniillik ahhoz, hogy színházról és társulatról beszélhessünk, nem egyszerűen az kell, hogy csupa kiemelkedően tehetséges színész találkozzon - abból még nem föltétlenül születik jó színház. Sokkal fontosabb, hogy a figurák összetétele mindig valami olyan mixtúrát, kompozíciót adjon, ami lehetővé teszi a csapatmunkát. Ez alkímia. És manapság ez ritka tünemény.

- Lassan hajnali két óra - ma este került színpadra először egyvégtében a készülő előadás. Azt látta, amit elképzelt?

- Bevallok magának valamit: soha nem képzelek el a végeredményre vonatkozóan semmit.

- Akkor a gondolatiság a meghatározó?

- Nem: összerakom az elemeket, mint a kémikus. Vagy a szakács, aki veszi az anyagokat - és kíváncsi rá, hogy a sokféle összetevő végül mit ad ki.

- Valahol azt olvastam, hogy ön rendszerint "a szociális és az egzisztenciális metszéspontján" ragadja meg az embert. Ez a megállapítás A kis Lordra is érvényes. A tér ráadásul nyitva van: a háttérben ott hullámzik a tenger - vagy a végtelen ég. Azt sejtem, hogy ez az ég nem üres.

- Én is azt gondolom, hogy nem. Most erre az egyszerű, meseszerű történetre - így adódott a forma is - természetes módon a csillagos ég tekint. Ez különben általában így van - csak többnyire nem figyelünk oda. Ezért fontos, hogy egy-egy gesztus néha képes legyen tudatosítani: miközben itt lenn a kis, buta történeteinkben vergődünk, a fejünk felett ott van a végtelen égbolt.

- Szóval nem látta előre ezt a gyönyörű színpadképet. "Az egész látvány tündéres" - hogy az ön Rorschach-táblák című írásából idézzek.

- Nem - előre soha nem akarom látni. Nem vagyok rá kíváncsi. Ráhagyatkozom a színházi folyamatra, a folyamat elemeire: részük van ebben a színészeknek, a színházi díszítőknek, technikusoknak; része van a librettónak, zenének, jelmeznek; ízlésnek, világnézetnek. Hogy aztán jelentős vagy jelentéktelen, ami létrejön, az majdnem mindegy. De hogy színház, az biztos.

 

Ölbei Lívia
2010. október 27.