Deér úr, el van bocsátva

Mi a túlélés kulcsa? Ezt az alapkérdést feszegeti a népszerű svájci kortárs szerző, Urs Widmer Top Dogs című darabja, amelyből Béres Attila rendez előadást a WS Színházban. Pénteken volt az olvasópróba.

Béres Attila jön, lát és már megint lehengerel. Mintha ő generálná még a tavaszi napsütést is a színház tetején. Sőt, mintha máris egészen beköltözött volna abba a csupasz, hófehér kockába, ahol elképzelései szerint a szombathelyi Top Dogs-előadás játszódik: ahol az a nyolc (hét plusz egy) tökéletesen elegáns, öltönyös-kosztümös ember lesz összezárva, akik tegnap még csúcsvezetők voltak valamely naggggyon jelentős cégnél, ma meg egy bizonyos New Challenge Company áldásos közreműködésével (manőverkritika kontra mosolytréning) igyekeznek visszaszerezni, összekaparni a maradék önbecsüléseket. Deér úr, ön el van bocsátva! El van bocsátva. Nem, ez nem fordulhat elő. Dehogynem, Deér úr. Előfordulhat.

A Top Dogs hátterének megrajzolásához Béres Attila az 1980-90-es évek fordulójához tér vissza, amely nekünk elsősorban a rendszerváltás traumáját jelenti, viszont a világ más tájain is megrázkódtatással járt: olyan információs és gazdasági robbanással, amely huszonéves fiatal szakembereket röpített vezérigazgatói, vállalatvezetői székbe. Pénz, siker, csillogás, fejlődés, marketing, mi kell még. Talán mégis egy kis lélek? (Vagy mi.) Mindenesetre alig néhány év, és a csúcshódító fiatalokból kiégett, félredobható negyvenesek lettek, úgyhogy se pénz, se posztó. Na, ebből a típusból zár össze hetet (plusz egyet) egy nagy, fehér dobozban Béres Attila, aki az Urs Widmer- darabot mindenekelőtt jó alapanyagnak, kiindulópontnak tartja a közös munkához.

Nem véletlen, hogy a Top Dogs-nak többféle szövegváltozata létezik: mindig itt és most, éppen ezekkel a színészekkel. (És a megírása óta a világ is változott.) A Top Dogs-ban egyébként sem valamely ismert dramaturgia működik: a szerző egymás mellé rendelt (akár föl is cserélhető), tréningekkel megszakított jeleneteket sorjáztat egymás után; mind egy-egy élettörténet, amely egy bizonyos ponton valahogy fölhasad, és látni engedi a mélységeket. Pontosabban: maga a kommunikációs tréning a dramaturgia alapja. Sőt, talán ma már a poszt-posztmodern világ alapja is. Ahogy Béres Attila fogalmaz: "Csak kommunikációs tréning van, világ már nincs is."

A rendező éppen ezért számít a színészek igazi aktivitására: a személyességre és az improvizációra. Azt mondja, mindenkinek pont annyi a története ebben a darabban, amennyit a színpadon hitelesíteni képes.

Mindebből következik, hogy a színészek úgy kapják meg Juhász Ádámtól, a rendező asszisztensétől a szövegpéldányukat (a fordítás Kotte Edit és Nóti Judit munkája), hogy abban a szereposztást hiába keresik. Béres Attila végül persze megkegyelmez, elvégre menet közben bőven változhat a kiosztott karakter, kanyaroghat az élettörténet, a név igazán nem sokat számít. (Vagy mégis?)

A Top Dogsban Kiss Marit, Märcz Fruzsinát, Németh Juditot, Zayzon Zsoltot, Nagy Cilit, Orosz Róbertet, Bajomi Nagy Györgyöt, Szabó Tibort és Horváth Ákost láthatja a közönség, az olvasópróba pedig kiállja a próbát: a Béres Attila által megígért mélylélektani őszinteség és az irónia rögtön működésbe lép. Borzasztó helyzetekre nincs más válasz, csak a nevetés. A röhögés.

A színészek ma Béres Attilával együtt beköltöznek: egyelőre nem a nagy fehér kockába, hanem a próbaterembe. Nem lesz másra szükségük, csak nyolc gurulós irodai székre, és sok luftballonra. Az elkövetkezendő hetekben a rendezői instrukciók szerint úgy kell kitalálniuk a Top Dogs-történetet, hogy a színpadi díszlet-kockából az előadás alatt senki nem mehet ki. Senki, egy pillanatra se: mindannyian végig a színen lesznek. Hogy a kockának van-e kijárata, legyen a premier titka.

De addig lehet gyakorolni. Vegyünk mondjuk egy kis pozitív életérzés-gyakorlatot: "Jól vagyok. Jól vagyok. Nagyon jól vagyok. Szuperül vagyok. (Mosolygyakorlattal együtt.) Jól vagyok. Jól vagyok. Nagyon jól vagyok. Jól vagyok. Jól vagyok. Nagyon jól vagyok. Szuperül vagyok."

 

 

Vonatkozó cikk:

Előadás fehér dobozban

Vas Népe (szerző: Ölbei Lívia)
2012. március 25.