Fönn a hó, lenn az eső

Miközben a Weöres Sándor Színház emeleti kamaratermében zajlik a színház elfoglalása, lenn, a nagyteremben tombolnak az elemek: a Zarándokének premier után műsoron a Szentivánéji álom. Ott Jeles András, itt Mohácsi János. Nézőként is fel kell kötnünk a felkötendőket.

Ha a Zarándokének egyik központi szimbóluma a hó, akkor a Szentivánéji álomé az eső. Illetve máris megvan a pontatlanság, mert a Szentivánéji- előadásban egyáltalán nem szimbolikusan jelenik meg az eső: a nagyszínpadon olyan erővel zuhog, hogy csak úgy füstöl. (És tényleg füstöl: a csütörtök esti nyilvános főpróba második felvonását újra el kellett kezdeni, mert veszélyt jelzett a ház tűzjelző rendszere. Egy pillanatig azt hihettük, a vijjogás része az előadásnak, netán megszólalt egy mobiltelefon, de nem. Ilyen az, ha a színházi masinéria visszavág. Meg az, ha egy rendszer működik.)

És bár első pillantásra a fönti Zarándokének, avagy A színház elfoglalása-előadásnak semmi köze nincs a lenti Szentivánéji álomhoz (azon túl mondjuk, hogy Mohácsi János az általános és aktuális, ironikus és önironikus csipkelődésből nem hagyja ki a színpadi ballada műfaját sem), a másodikra kiderülhet, hogy elég sok minden összeköti ezt a két, nagyon különböző, öntörvényű rendezői-alkotói világot; pontosabban éppen ezt a két előadást. Például az, hogy a rendező mindkét esetben szerző( társ) is. Például a zene(kar). Például az erős vizualitás (itt is, ott is gyönyörű és jelentéssel teli képek). Például az, hogy itt is, ott is felbukkan a „színház a színházban” szituáció. És érdekes módon itt is, ott is az az erőtlenebb rétege az előadásnak, amelyben a színé színészek (a fikció szerint fönn a megfélemlített profik, lenn a lelkes amatőrök; a híres „mesteremberek”) eljátsszák a színpadon a színészlétet. Például az, hogy itt is, ott is az a tét, hogy kik vagyunk (és ki dönt rólunk). És hogy előbb-utóbb meghalunk – bár Jeles András talán ennél is erősebben fogalmaz. (Biztos, hogy élünk?)

Ha a Jeles-előadás képpé, történetté – színházzá – teszi az egzisztenciálisba forduló történelmi rettenetet, akkor Mohácsi János könnyű kézzel eljátszik ezzel is, azzal is. Itt a könnyedség a törvény: a súlyosan, volgai hajóvontató- módra vonszolt kötelek végén semmi vonszolnivaló nincsen. Száll, röpül a Szentivánéji álom, mint a szivárványos, tündéri szappanbuborék; robbannak, sziporkáznak a Mohácsi-szóbombák: lángolnak, mint a pripacsok (pipacs r-rel, mert kell egy csapat). Aztán a nagy nevetésben egyszer csak olyan nehéz lesz a szív. A Mohácsi-előadás királyi főszereplőit - mint valami furcsa varázslat – megsuhintja az öregedéstől (a haláltól) való félelem. Innen a színpadon gyönyörű effektekkel megvalósuló vihar-mennydörgés-veszekedés-szereleméhség- féltékenykedés - aminek aztán a bölcs-talányos- vonzó (néha feledékeny) Oberon -Mertz Tibor - vet véget.

 

Pukkermukker (vö! Puck) szeretnivalóan pimasz, kicsit elnehezült, öregedő tündér, fénylő sztármúltja morzsáival, aki mindent összekever (és beleszeret egy kávéfőzőbe): Bajomi Nagy György szintén telitalálat. (És akkor az Oberon-Pukkermukker kettősökről még nem is beszéltünk.)

A délcegszórakozott Théseus (Trokán Péter) önerősítésnek elveszi a szoborszép, kissé nyers, kultúra- ellenes (de a végén tündéri naiv nézővé váló) amazonkirálynőt (Nagy Cili). Szép a végén Oberon és Titánia (Vlahovics Edit) bensőséges, megbocsátó, lassú tánca. (Öröktől ismerős idegenek – az éjszakában.)

Abban persze nem lehetünk egészen biztosak, hogy a hajnalra szétbogozott szerelmi szálak soha többé nem bogozódnak össze. (A hajnali derengésben egymásra hányt testhalom a tavalyi Naftalin másnaposságára emlékeztet.) Sőt, apró jelek (pl. ikes igék ragozása) arra mutatnak, hogy itt valójában a Hermia-Demetrius (Csonka Szilvia-Horváth Ákos) és a Heléna-Lysander (Märcz Fruzsina-Zayzon Zsolt) az igazán összeillő pár; csak hát „nem látják a fától az erdőt”. Külön élvezet, ahogy Mohácsi János egymásra úsztatja, összejátszatja a Shakespeare- darab Arany Jánostól ismert klasszikus fordulatait a saját (és testvére) leleményeivel. (A színlap szerint Nádasdy Ádám fordítását is felhasználták – ezek a passzusok nyilván észrevétlenül összesimulnak a Mohácsi-szövegekkel.)

Jó, hogy részesei vagyunk a színház elfoglalásának: Jeles András (meg Perovics Zoltán, Bánki Róza, Melis László) és Mohácsi János (meg Mohácsi István, Khell Zsolt, Remete Krisztina, Kovács Márton) által. Irány az erdő, egyre beljebb. (De vajon ki csomósítja meg a palacsintatésztát? Ha nem Pukkermukker.) Idegenek az éjszakában.

 

 

 

forrás: Vas Népe (Szerző: Ölbei Lívia)
2012. január 28.