Jordán Tamás-2013.05.21.

2. nap: A Huszonötödik Színház

1970 nyara, és már nem voltam színész. Lelkesen és jó hatékonysággal csak mérnök voltam. Egészen 1970. szeptemberéig. Akkor kaptam egy telefont. Gáspár Zsuzsa (aki korábban az Egyetemi Színpad titkára volt) hívott, hogy alakult Budapesten egy új színház, úgy hívják, hogy 25. Színház. Berek Kati és Gyurkó László hozták létre. Éppen próbálják Platón: Szókratész védőbeszédét. Horváth Jenő rendezi, Haumann Péter a címszereplő, Verebes István Melétosz. Szükség van egy börtönszolgára, aki beviszi a végén a mérget Szókratésznek. Nem emlékszem pontosan a mondatra, talán annyi lehetett, hogy „Tessék!”. Zsuzsa örömmel közölte, hogy erre a szerepre a színház alapítói engem tartanak a legalkalmasabbnak. Hát nagy lelki vívódás következett. Hiszen én már abbahagytam, nem is sóvárogtam a színészetre. Ugyanakkor mégis milyen nagy ez a megtiszteltetés. Miért ne értelmeznénk úgy, hogy ténylegesen vége van, és most csak egy kis levezető szakasz következik, egy kis pénzt is kereshetek vele. Vittem buzgón és alázatosan a mérget a próbákon és az előadásokon is. Valószínűleg csodálatos voltam a villanásnyi dologban, mert rögtön feladatot kaptam a következő darabban, a „Tou O”-ban. Az már szerep volt. Nem sokat lelkiztem, igent mondtam.

A Huszonötödik nagyon izgalmas kis színház volt. Kicsi és lelkes társulattal. Halottakkal kezdem, akik abban az időben nagy nevek voltak: Jobba Gabi, Zala Márk, Kristóf Tibor. Ott volt Haumann Péter és hamarosan Iglódi István. De játszott ott Törőcsik Mari, Garas Dezső és Gera Zoltán is. Cseh Tamás estje a műsorterv fontos részét alkotta. Zenélt ott Sebő Ferenc és Márta István is.

Nagyon hamar beindult számomra a színházi gépezet. Egyik darab a másik után. Két Jancsó Miklós rendezés Hernádi Gyulával, Fényes szelek és a Vörös Zsoltár. Már nem ment együtt a mérnökség és a színház. 1972. elején Gyurkó feltette a kérdést: nem akarok-e csak színész lenni. Akartam. Kaptam az ORI-tól (Országos Rendező Iroda) egy papírt, mely azt állította, hogy én színész vagyok.

Most írás közben is elámulok, hogy milyen hihetetlen szerencsém volt akkoriban. (Persze később is sokszor.) Berek Kati ösztönzésére Gyurkó írt egy rám szabott Don Quijote-ét. Berek rendezte, Zala Márk volt Sancho, Jobba Gabi „kikiáltó”. Sebő írta és játszotta a zenét. Nagy siker volt, felfigyeltek rám. 1973-ban jött az első nagy csoda: II. Richard szerepe a TV-ben. Edelényi János rendező, Fehér György operatőr. S kik voltak a partnerek? Básti Lajos, Őze Lajos, Bujtor István, Lukács Sándor, Kőmíves Sanyi bácsi, Gellei Kornél. Csipkedtem magam, hogy nem csak álmodom-e ezt a lehetőséget.

Aztán egy filmfőszerep, Zolnay Pál – Ragályi Elemér munkája, a Sámán. Zala Márkkal és Jobba Gabival.

Aztán egy, az egész további életemet meghatározó feladat. A Magyar Televízió nekidurálta magát, hogy méltóképpen ünnepli meg József Attila 75. születésnapját. Megrendeltek egy 5x20 perces emlékműsort. Az alkotópáros itt is Edelényi és Fehér. Mindössze három színész: Latinovits Zoltán, Cserhalmi Anna (a Tyutyu nővére) és én. Zeneszerzők és egyben zenészek: Kaláka és Sebő. Nagyon sok, általam akkor még nem ismert fantasztikus József Attila verset kaptam. Az alkotók ragaszkodtak ahhoz, hogy verseket úgy mondjuk el, mintha beszélgetnénk valakivel. A kamera ott áll néhány méterre a színésztől, a majdani néző is közel ül az adás alatt a TV készülékhez. Ehhez a nézőhöz kell beszélni, ami úgy teljesíthető, ha a kamerát megszemélyesítem és hozzá beszélek. Örökké hálás vagyok a fent említett művészeknek, egyben barátaimnak, hogy hozzásegítettek ehhez az előadási módhoz, melynek lényege a közvetlen természetesség. Fehér György sincs már köztünk, szenvedem a hiányát.

1975-ben ismerkedtem meg Lázár Katival, aki 19 éven át társam volt, Adél lányom anyja. Katinak nagyon sokat köszönhetek a pályámon.

Sok film, TV játék és szerep jött ezután. Az Iglódi rendezte Fejes Endre: Cserepes Margit házasságában Törőcsik Mari és Garas Dezső közvetlen partnere lehettem. Röpült a szekér. Már nem volt kérdés, hogy színész leszek-e. Az voltam.

A 70-es években három jelentős vidéki színházi műhely volt Szolnok Székely Gáborral, Kaposvár Zsámbéki Gáborral és Kecskemét Ruszt Józseffel. A szocialista kultúrpolitika tartott ezektől a színházaktól, túl merészen beszéltek a problémákról, és ravaszul magas művészi színvonalon tették ezt. Ugyanakkor gyanússá vált a Huszonötödik Színház is. A problémát a következő módon oldották meg:
1977-ben Székelyt és Zsámbékit kinevezték a Nemzeti Színház vezetőinek a 25. Színházat pedig Népszínház néven összevonták a Déryné Színházzal, a vidéket járó, párhuzamosan több előadást is létrehozó monstre csapattal. Az elefánt és a kis egér násza. Felköltöztünk az akkor újjáépített Várszínházba. Kecskemétről Ruszt Józsefet irányították ide. Remélték, hogy eltávolítva a veszélyes vezetőket a helyükről, nem kell tovább aggódniuk. Kaposvárral nem volt szerencséjük, Babarczy ott folytatta, ahol Zsámbéki abbahagyta.

Kati egy kis korábbi szolnoki kitérő után Székellyel a Nemzetibe került. Én a Várba. Egyikünk sem érezte jól magát, nem találtuk már magunk körül azokat a kollégákat, akikkel korábban mámorítóan jó volt együtt lenni a próbákon, az előadásokon, és az előadások után is. Vágyakoztunk egy jó társulatra. Kaposváron ez létezett. Akkor irány Kaposvár. 1979 szilveszterén nagy buli volt Zsámbékinál. Ott kérdeztük meg Babarczyt, hogy mit szólna hozzánk. Sose felejtem el a válaszát: „Álmaim vágya.” Hátra volt még néhány hónap a '79/80-as szezonból, és 1980. szeptemberében irány a Kaposvári Csiky Gergely Színház.

 

Előző bejegyzés:

Jordán Tamás-2013.05.20.


2013. május 20.

Támogatók