ugrás a tartalomra

Kelemen Zoltán-2013.02.14.

2013. február 13.
Ahány blog, annyi szokás, hirdeti a világháló világmegváltó közmondását. Nem tudom, hogy valaki hallott-e már róla, de biztos információból tudom, hogy rövidesen elkezdi működését a blogszínház. A világ első virtuális teátruma egyszerre két bemutatóval készül beírni magát a történelembe.

A halhatatlan darabok, rövidesen láthatóak lesznek az internet blogközösségi portálján. Február végén kerül az oldalakra az orosz Gogol, "Egy őrült blogja" című remekműve, ezután, március közepére várható a fiatalon, tragikus körülmények között meggyilkolt német lány, Anna Frank blogjának feltöltése.

Ezt csak azért írom kedves olvasóim, mert halvány remény mutatkozik arra, hogy az én blogom is szélesebb körben fejtse ki hatását, hiszen egyes pletykák szerint, ma már legalább hét olvasó osztozik gondolataimmal. Mint a gonoszok. Ők azonban jók! Hiszen, aki a blogomat szereti, rossz ember nem lehet. Azt hiszem, a "klikkelési" (vagy tikkelési?) mutatók ilyen egyenletes és figyelemreméltó emelkedése, sikerként könyvelhető el. (Köszönöm a feltöltőmnek, az olvasóimnak, köszönöm Magyarországnak! Hajrá Magyarország, hajrá Magyarok!) Bocsánat, ez nem én voltam, valaki átblogolt a kormányzati blogtérből. De már elhárították a problémát.
Ki is?
Egyedül maradtunk, végére nyugodtan beszélhetünk a színház, a művészet, a kultúra és az alkotók helyzetéről.
Mottó: "...menj saját ép érzésed vezérlete után. Illeszd a cselekményt a szóhoz, a szót a cselekményhez, különösen figyelve arra, hogy a természet szerénységét által ne hágd: mert minden olvasott túlzott dolog távol esik a színjáték céljától, melynek föladata most és elejétől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson, mintegy a természetnek: hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát...."
Gondolom, ismerősen csengő mondatok ezek. Hamlet instruálja ezekkel a szavakkal az apja meggyilkolását eljátszani készülő színészeket. És bizony, "e kies hazában mutass nekem egy oly nagy ravaszt, mint Shakespeare William!"
Pontosan, egyértelműen fogalmaz a mester, sallangmentesen definiálja a színház, talán mondhatom, némileg még tágabb dimenzióban, a művészet valódi értelmét.
Azt mondják, kultúrharc folyik Magyarországon, hogy ideológiai törésvonalak keletkeztek, meg, hogy jobb oldali és bal oldali művészet csatázik, nemzeti művészet és liberális művészet, bla-bla-bla. Az egyik színi igazgató eltűntnek nyilvánítja a hősöket, egy jól fizetett bérideológus, egykori rendező a katarzis likvidálásáról papol, egy távozó direktor kijelenti, hogy egy ország veszít a távozásával. A pályáztatásnak nevezett bohóckodásról ne is beszéljünk, ami évtizedek óta folyik nálunk. Megy a kiszorítósdi. Innen is, onnan is. Nem kultúrharc ez, nem ideológiai és filozófiai hadviselés, pusztán egzisztenciális. Túl kicsi a tér, kicsi az ország, kicsi a piac, kevés a pénz, átalakulnak az igények, egyre kisebb a kereslet. Ragozhatnám még. Egyértelmű, aki munkát, megrendelést kap, az tud megélni belőle. A művészet a történelem során szinte sosem tudta eltartani magát. Be kell látni, az emberi szükségletek piramisában nem található túl előkelő helyen. Így hát mecenatúrára szorul. És, ki a legnagyobb, legfizetőképesebb mecénás? Természetesen a hatalom. Nyugodtan kijelenthetjük, a művészet szinte soha nem volt politikamentes, hiszen a politika a hatalom, vagyis a pénz. A művészet ritkán termel profitot, tehát támogatásra szorul. Kitől remélheti a legtöbb pénzt, hát a hatalomtól. És a hatalom megnézi mire, és kinek adja a pénzt, és ha nem elég szabadelvű, netán nem elég magabiztos, esetleg még üldözési mániában is szenved, akkor bizony elvárásai kezdenek támadni a támogatottjával szemben, aki pedig a művészetével, hiszen nincs más választása, megpróbálja kiszolgálni azt. Részt vesz az ideológiák, a demagógiák, a populista porhintések gyártásában, és azok artikulálásában. Ez gyakran történhet így, ha nem az úgynevezett versenypiacon méretteti meg magát a kultúra. Ördögi kör ez, hiszen, ha ott teszi meg, tehát, ha a hatalom mint mecénás kivonul, liberálisan gondolkodik, hagyja szabadon alkotni, de elengedi művészeinek kezét, feltehetően azoknak kilencvenkilenc százalékának felkopik az álla, és csak a szerencsés, vagy a legjobb, a legfelkapottabb egy százalék tud megélni művészetéből. Bár ők nagyon jól. Ritka esetben fordul elő, hogy egy hatalom nagy mecénás, eltartja az összes művészét, és még bele sem szól a munkájukba, nem követeli tőlük a hatalmon maradásuk elősegítését szolgáló propaganda tevékenységet. És most kanyarodnék vissza Magyarországhoz.
A rendszerváltás előtti évtizedekben, a diktatúra különösen nagy figyelmet fordított a kultúrára, hiszen propagandatevékenységének egyik fő csapásirányának szemelte ki ezt az ágazatot. Elképesztő mennyiségű apparátust és művészt tartott el (még ha nem is kiemelkedően), a lakosság az oktatás átszervezése után addig soha nem látott kulturális felzárkóztatásban részesült, időnként még szinte erőszakkal is. Kialakult a három T rendszere (tűrt, tiltott, támogatott). A rendszer puhulásakor puhult a cenzúra is, a hatalom fenntartása érdekében már engedélyezni kezdtek addig tiltott dolgokat is, az addig rendszerellenesnek nyilvánított művészeket, bizonyos kontroll mellett lehetőséghez juttatták. Ők, illetve azok a műhelyek amelyekkel ez történt (irányítottan, egyet-egyet engedélyeztek) legendává, példaképekké, az ellenállás szimbólumaivá váltak. A rendszerváltáskor - érthetően - a művészeti élet vezetését az akkori politikába beágyazódva ezek az egykori lázadó, modern, kicsit tiltott, kicsit tűrt, kétségtelenül tehetséges emberek kerültek, - szintén érthető módon - a liberális értékrend mellett téve le a voksot. Kialakult egy kör, amely meghatározta az új magyar demokrácia művészeti életét. Viszont voltak, akik kiszorultak ebből a körből, vagy mert kommunisták voltak, vagy mert tehetségtelenek, vagy mert nem liberálisan gondolkodtak, esetleg nem volt szerencséjük, vagy mert az egyre magabiztosabbá váló új elit nem, vagy nem akart rájuk elég figyelmet fordítani. Nos, a kiszorultak egy része ellehetetlenedett, másik része megsértődött, és ideológiákat, összeesküvés-elméleteket kezdett gyártani. Egyre világosabbá vált, hogy annyi művészt, mint korábban már nem tud, és nem is akar eltartani az ország, arról nem is beszélve, hogy egyre nagyobb számban bukkantak fel az önjelöltek, és az álművészek. Mit volt mit tenni, elkezdődött a mecénások körültáncolása. Kevés tőkeerős magánember hiányában kiszorult művészeink kikötöttek a politikánál. Természetesen olyan erőt, erőket kellett keresni aki, akik pont az ellenzéki oldalon ült, ültek. Ezt szerintem már nem kell levezetnem, hogy miért. Az okos politikusok kaptak az alkalmon és maguk mellé állították a sértődött, vagy anyagi, önmegvalósítási pánikbetegségben leledző művészeket. Leöntötték az egészet kamu ideológiával, sokan el is hitték a végén már. Aztán fordult a kocka, eljött azoknak politikai erőknek ideje akiknek az ajtaján kopogtattak, tehát az övék is. Már lesz megrendelés, lesz megélhetés, lesz önmegvalósítás. És lesz bosszú, a régi sérelmek megtorlása. Aztán, ha egyszer megint változik a helyzet, megint kezdődik minden elölről. Ez a mi nagy kultúrharcunk. És, akik nem jelentkeztek sehol, akinek egyik oldalon sem voltak barátai, vagy egyszerűen nem érdekelte, vagy nem volt lehetősége, hogy érdekelje őket az egész? Velük mi lett? Velük mi lesz? Tudjuk a választ.....És mi lesz Shakespeare instrukcióival? Ugye értjük őket? Ugye egyet értünk? Ugye egyetértünk?
Talán egyszer minden harc elcsitul.....

 

Búcsúzóul egy viszonylag új jelenségre hívom fel tisztelt olvasóim figyelmét a mai dalszövegemmel.
Holnap találkozunk! Lehet, hogy utoljára?

 

MOZGÁSBAN
Párizsi plázában, londoni kocsmában,
hamburgi szexbárban, vagy egy sarki utcában.
New yorki bankházban, salzburgi kórházban,
bourdeuxi borházban, a hágai fegyházban.

 

Stockholmi hajóban, zürichi szalonban,
madridi hotelban, ágyon, s a fotelban.
Vegasi night klubban, családnál Toulonban,
frankfurti bisztróban, római diszkóban.

 

Refr.
Mozgásban a világ, mozgásban a magyar,
keresi a helyét, nem tudja mit is akar.
Mozgásban a világ, mozgásban a magyar,
el lehet már menni, a narancs itt még fanyar.
Mozgásban a világ, mozgásban a magyar,
ha elveszik a lényeg, már senkit sem zavar.

 

Berlini bazárban, egy távoli csatában,
olajfúró toronyban, Dubaiban is titokban.
Brüsszeli kupiban, a parlamenti tutiban,
bostoni suliban, a maffiával Szocsiban.

 

Moszkvai csapatban, haifai kibucban,
houstoni szektában, oslói szeszgyárban.
Chilei bányában, miami villában,
a nyomor szájában, munka nélkül Gázában.

 

Refr.
Mozgásban a világ, mozgásban a magyar,
keresi a helyét, nem tudja mit is akar.
Mozgásban a világ, mozgásban a magyar,
el lehet már menni, a narancs itt még fanyar.
Mozgásban a világ, mozgásban a magyar,
hogy elveszik a lényeg, már senkit sem zavar.

 

Előző bejegyzés: