Szombathely színháza

A város színháztörténete a közönség és a színházcsinálók közös históriája, s ez már sok évszázaddal ezelőtt elkezdődött. Egy közösségnek, egy városnak akkor van színháza, amikor arra szükség támad. S mivel minden kisebb-nagyobb emberközösség, nyelvétől, kultúrájától, tehetősségétől és a naptártól függetlenül időről időre érzi ennek szükségét, igénye van a színház (és csak a színház) nyújtotta élményekre, szórakozásra, közösségi érzésre, hát színház is volt, van és lesz.

Már a régi… rómaiak is

Színháztörténeti áttekintéseinket ebben a mi kultúrkörünkben rendszerint úgy kezdjük, hogy „a régi görögökre” hivatkozunk rendszeresen. Most azonban „csak” a „régi rómaiakig” kell visszatekintenünk. Néhány részletet tudunk csupán colonia Claudia Savaria légióváros színházi kultúrájáról, ahol szórakoztatásul és „fórumként” szolgált a színház. Hivatásos aktorok komédiákkal és a mai cirkuszi számokhoz hasonló attrakciókkal szórakoztatták a nagyérdeműt, az adott időszak politikai, katonai, gazdasági kérdéseit taglaló vitadrámákkal, mitikus tragédiákkal pedig különböző problémák tárgyalására teremtettek fórumot a város polgárai számára. A Kálvária-domb közelében állott a polgárszínház.

A szombathelyi színjátszás középkora

Amikor már magyarok (és velük együtt a ma is ismert sok-sok nemzetiség…) lakták a Kárpát-medence nyugati részét is, természetesen folytatódott a népszórakoztatás gyakorlata. Gyakrabban nyugatról és délről érkezett vándorlók jelentek meg a vásárokon, a sátoros ünnepeken, búcsúkon meg az egyház nagy ünnepein, akik birtokában voltak a színházcsinálás mesterségének, jelmezeikkel, maszkjaikkal, artista tehetségükkel távoli eseményekről, emberekről hoztak hírt és képet, innen meg továbbvitték a magyarok szokásainak színre állítható különösségeit, históriáikat, karaktereiket. Határok nemigen álltak útjába ennek a kultúrának.

A fölső rétegek, amint megtehették, természetesen, különbözni akartak, s ezt megmutatni is! Váraikba, palotáikba és kastélyaikba kötötték hosszabb-rövidebb időre biztos megélhetést biztosító juttatásokkal a legjobbnak mondott társulatokat, udvari szórakoztatókként… A kor leggyorsabban gazdagodó intézménye, az egyház pedig kitalálta, ezt, a legnépszerűbb szórakozási formát, a színházat hogyan fordíthatná legjobban a maga hasznára, hogyan vonhatná be a maga szellemi eszköztárába. A liturgikus játékok meg a templomhoz és a kegyhelyekhez kapcsolódó helyi történetek dramatikus előadásai sok évszázadon keresztül jelentettek szoros kapcsolatot templom és színház között.

A később, a felvilágosodás korában pontosan megfogalmazott műveltséghármasság, a közösségre gyakorolt szellemi-kulturális hatóerők legeredményesebbjeit felsoroló „templom, iskola, színház” sor az iskolával valamikor a XVI. század környékétől már joggal egészülhetett ki. Az iskolai színjátszás mind a mai napig előoskolája a hivatásosságnak, bár a tananyag könnyebb elsajátítása céljából iktatták a pedagógiai módszertárba.

Színház az iskolában és a kocsmaszínben, majd a Megyeházán

1730-ból származik az első adat, mely szerint a kőszegi jezsuita iskola diákjai egy Arsinoe című tragédiát adtak elő Szombathelyen is, jeleneteiben a latin mellett német és magyar előadási nyelven. A város 1770-ben alapított ferences gimnáziumának diákjai már rendszeresen, évenkint akár többször is bemutatták tudásukat az iskolai színpadon, 1775. június 13-án például, Szent Antal ünnepén Drama officioso-bucolicum Gymnasii Sabariensis… címmel S. Angster Jeromos prefektusuk darabját játszották.

A XVIII. században megérkeztek az első hivatásos vándortársulatok is, melyek már nem vásári szórakozást kínáltak, hanem komoly (vagy víg-) játékokkal teljesítették felvilágosodás adta programjukat.

1770-ben járt Berner Félix gyermekopera-társulata Vas Vármegyében, műsorán német és olasz balettekkel, egyfelvonásos operákkal. 1797-ben Stőger Ferenc vándortársulata játszotta el Szombathelyen szokott repertoárját, majd pozsonyi, soproni és győri német truppok léptek föl a Szarvas Fogadó (a mai Pannónia étterem) színpadán.

A régi századforduló, vagyis a XVIII.-nak a következőbe fordulása környékén aztán híre járt, hogy magyar színészek és színésznék is járják az országot. Az első nyom a hivatásos, de már magyar nyelvű színielőadásra 1810. október 17-éről szól. A Megyeházán ekkor volt látható a Megszemélyesített gonoszság, avagy a vajdáknak esete című komédiajáték. A következő, már jobban dokumentált, nagyobb társulat a Kilényi Dávid vezette együttes volt, akik műsorukat 1819-ben különböző, alkalmi helyszíneken mutatták be. Utánuk 1825 nyarán a „Nemzeti Színjátszó Társaság” nevű társulat lépett föl a városban, majd 1828-ban megalakult a Vasmegyei Színjátszó Társaság (későbbi nevén Dunántúli Színjátszó Társaság) is, Komlósi Ferenc vezetésével. Szombathelyen is megalakult a színpártoló köznemesség és polgárság Műkedvelő Egyesülete, akik előadásaik vagy épp a farsangi bál bevételét szintén a hivatásos színházügy támogatására ajánlották föl.

A romantikus reformkor és az első színházépítési vállalkozások

Az országos lelkesedés, ami megszaporította a színházak, a színjátékok, a színészek számát a reformkorban, ennek, a korábban lenézett szórakoztatásnak jelentős presztízst adott. A színház kiemelt közösségi és kulturális szerepet nyert, lévén (s ezt a művészeken és közönségükön kívül a politikusok is elismerték) a legnagyobb hatású társadalmi fórum.

Nagy jelentősége volt hát egy város életében annak, milyen hajlékot biztosít a befogadott vagy saját színészeinek – és nézőinek. A város fejlesztési programjaiban rendre, immár másfél évszázad óta… szerepel a színház fölépítése. A városok polgári intézményeik létrehozásakor a színházat is a korszerű iskolák, fölsőiskolák, könyvtárak, a vasút, a kórházak sorába helyezték, s törekedtek a megalapítására.

1850-ben, júniusra Szombathelyen elkészült a város és a megye összefogásával állított színkör, nyári faszínház a Rumi utcai Holczheim-ház udvarán (a mai Mátyás király utca 18-20. sz. alatti telken).

Amikor a gazdasági fellendülés alapot adhatott már a színházépítésre, Szombathelyen is mozgolódni kezdett a közönség, az értelmiség meg a városi, megyei elöljárók, országos funkcionáriusok körei, hogy az addig alkalmi játszóhelyeken láthatott színház állandó saját épületet kapjon a majdani „modern városban”, ahogyan Éhen Gyula polgármester tervezte.

Az 1860-as esztendőtől Szombathelyen is előkészítő lépések szerveződtek: a meginduló napilapok sorra adtak hírt dalárdák, olvasókörök, egyletek alakulásáról és több fölhívás, jótékonysági hirdetmény jelent meg állandó színház építése ügyében.

1866-ban föl is épült egy faszínkör – ideiglenes megoldásként az állandó színház számára megvásárolt területen. Ami azután működött is nyaranta, egészen a kőszínház megnyitását megelőző esztendőig, 1879-ig.

A színházépítést előkészítő újabb bizottság 1870-re állt föl, és megbízást adott egy 600 fő befogadására alkalmas, tánc- és tanácskozóteremmé alakítható színház építésének megtervezésére. A költségvetést is előkészítették, ahogyan a pályázatot is kiírták a majdani Vas Megyei Nemzeti Színház fölépítésére.

S akkor következett az az időszak, amihez hasonlót a mai közönség is megélhetett az elmúlt évtizedekben. A sajtó folyamatos híradásaiban egyre kiábrándultabban ír a szombathelyi közönség érdektelenségéről, vajon hogyan is építsen a város meg a megye színházat, ha a polgárok a számukra ide érkező előadásokat is ritkásan látogatják… 1877-ig tartott a lanyhulás, amikor újabb részvénykibocsátás pezsdítette föl az adakozó érdeklődést. A megyei Közgyűlés 15000 forintot szavazott meg, és a színházalapot ismét gyarapította a városi bálok bevétele, műkedvelő színielőadások jövedelme. A színházi vita az év végére eldőlt: fölépül a szombathelyi kőszínház!

Áll a színház!

A Kislingstein-ház Széchenyi téri helyén, az új Városházával egy fedél alatt, Hausmann Alajos tervei szerint állít színházat a város és a megye. 1878-ban megkezdték a színházépítést. S egy esztendőn belül készen állt Hausmann Alajos újreneszánsz színházépülete. A végelszámolás szerint 73874 forint 48 krajcárba került…

A kicsi, de elegáns színház nézőterén mindösszesen 350 ember fért el kényelmesen. 1880. augusztus 9-én nyílt meg a szombathelyi Vas Megyei Nemzeti Színház a Széchenyi (ma Berzsenyi) téren. A nyitóműsor a lehető legpompásabb nyitánya volt a színház működésének, méltón a végre elérkezett pillanat emelkedett hangulatához. A városi dalárda énekelte Himnusz után lépett színre Márkus Emília, a pesti Nemzeti Színház tagja, hogy elmondja a bátyja, Márkus Miklós ez alkalomra írott Prológját. Csiky Gergely Proletárok című darabját adták (Ingyenélők név alatt), melyben Márkus Emília mellett a legendás Prielle Kornélia szerepelt Beődy Gábor társulatának vendégeként.

Az 1881 augusztusában fölállott Állandó Igazgatói Választmány a legjobb igyekezettel és a lehető legkorszerűbb módon igyekezett működtetni a szombathelyi színházat mint részvénytársaságot. Ám rendre veszteséges évadokat zártak, a színház így fenntartói támogatásra szorult. És az épület karbantartási-javítási munkáira is kellett forrást biztosítani, a nélkül ugyanis csak romlott az állaga, s lassan alkalmatlanná vált a rendszeres játszásra. Végül 1907-ben, tűzveszélyessége okán végleg bezárta kapuit a Városházával társbérletben működött színház. S a nagy világháború utolsó szakaszában aztán az egész épület helyrehozhatatlanul megrongálódott az angol és amerikai bombák 1945. március 4-i pusztításakor. A helyén, a Savaria Egyetemi Központ Bölcsészettudományi Kara épületének falán tábla őrzi a valaha volt színház emlékét.

Az új század színi élete

1900-tól a közönség és a színigazgatók is sürgették már egy új színház megépítését. Ki is jelölték a helyét: a Széll Kálmán utca végén, a Király és a Kőszegi utcák között, kihirdették a pályanyertest is: Márkus Géza volt az, akinek tervét 1907. április 25-én fogadta el a város. Márkus 1200 fős színházat tervezett, kiemelkedően biztonságos konstrukciót. Vasvármegye Törvényhatósága is jóváhagyta a színház fölépítését, de sosem lett a Széll Kálmán utca végén színház. Ott épült föl a Kovács Szálloda, a későbbi (s most zárva álló) Savaria Szálló.

Az 500 főt befogadni képes nyári színkör a Brenner utcai Aréna-kertben készült el Trummer János tervei szerint, de csak 1909-re, s 1911. július 31-én a tűz martalékává lett.

Tervek tervek hátán, szándékok, akaratok, de színház újból nem épült a városban.

… Horváth Boldizsár, Márkus Emília (a Fő téri házban töltött gyermekéveire emléktábla emlékeztet), Márkus Miklós, Balogh Gyula, gróf Erdődy Sándor és István, Hausmann Alajos, Éhen Gyula, Károlyi Antal, Brenner Tóbiás, Márkus Géza, Nádasy József – mindegyikük érdemdús munkája, lelkesedése és tudása elismerést érdemel, a legfontosabbé, a szombathelyi közönségé mellett, akik a színházat pártolták, látogatták, szerették.

A XX. század első évtizedének végétől immár állandó otthon nélkül, de azért zajlott a színházi élet Szombathelyen. Nyári és alkalmi játszóhelyeken, később a művelődési házakban a színházi működés nem szűnt meg. Ahogyan az utazó színtársulatok produkciói vagy vendégjátékok, a helyi műkedvelő, amatőr vagy félhivatásos együttesek előadásai, az iskolai előadások sem.

1989-ben félhivatásos együttesként, a jogelőd után pedig 1995. január 1-jétől hivatásos társulatként megalakult a Szombathelyi Bábszínház, mely 1997-ben vette föl a Mesebolt nevet. Azóta a város, a megye egyetlen hivatásos színháza volt a Mesebolt Bábszínház.

Mind a mai napig emlékezetesek azok a produkciók és tervek, tanulmányok és elképzelések, melyek az állandó színház, a város saját hivatásos színházának megteremtése érdekében az elmúlt évtizedekben létrejöttek. Az egyéni és közkezdeményezések mind egy irányba mutattak: Szombathelynek színház kell!

Ahogy az imént is csak egy fölsorolásra elegendő terjedelem jutott a „hőskor” nagyjaira, álljon hát itt hasonlóképpen emlékeztetőül néhány név és esemény: Gál-Ferusz József, a mindentudó mindenes, Németh Gyöngyi és W. Farkas László és a Homo Ludens, Török Gábor meg a Ferrum Színházi Társulás, Ölbei Lívia, a remek, értő színikritikus, Gonda György, sok egyéb mellett például a Varázsfuvolával, az operaéletet továbbvivő iseumi operaelőadások szervezőpárosa, Devecseri Gábor és Huszár Klára, manapság meg például Horváth Zoltán és Rózsa Ferenc, Benke Éva, Szabó Gábor, Feiszt György, Fekete Péter, a Jordán Tamás és Lukáts Andor vezette színészosztály a Színművészeti Egyetemről, Pavelkovics László, Endrődy Krisztián, Dömötör Tamás, Péter Kata és a Színházbarátok meg a Kamara Savaria, dr. Ipkovich György, Czenki Zsuzsanna és munkatársai, Máté Gábor és két színészosztálya, a Mesebolt Bábszínház, Bodó Viktor, Pelsőczy Réka, a Savaria Karneválszínház, előbb a Szabad Tér Színház—Bucz Hunor, majd a jeles dramaturg, Duró Győző vezetésével, az Atlantisz Színház, Fekete Ernő, Benkő László, Fiala István építész és számos munkatársa, kollégája, Jordán Tamás mint a W. S. Színház társulatának és a színinövendékeknek a „parancsnoka”…, a zenekar, a szombathelyi táncosok, a többi amatőr-együttes…

És legfőképp a szombathelyi közönség, akik nélkül nem is volna színház, hisz nem volna szükség rá…

Szombathelynek színháza van!

Létre is jöhetett – mintegy évtizednyi előkészítés után néhány esztendővel ezelőtt a Kamara Savaria, melynek saját új színháztermét a HEMO-ban alakították ki. S nyomában a Főiskola – ma már Savaria Egyetemi Központ égisze alatt működő színészképző kurzus növendékeinek színpadot adó Berzsenyi Színház. A lépések egyre a szombathelyi színház, a hivatásos társulat alapítása felé haladtak! Azután – amikor a csillagzatok végre valóban szerencsésen összetaláltak – 2007. szeptember 27-én Szombathely város Közgyűlése végre megalapította a Weöres Sándor Színházat!

A költő, Weöres Sándor is színházat kapott hát (nemcsak a maga, de Szombathely dicsőségére).

Jordán Tamás és csapata hihetetlen lelkesedéssel, ügyszeretettel és munkabírással építi színházát. Társulatát és közönségét legelőbb, s már műsorát, egyelőre az Akacs Mihály utcában hogy aztán, remélhetően nem is sokára immár a „kőszínház” is állhasson – a Március 15.-e téren.

9700 – ez itt Szombathely!
9700 – ez itt a színház!

Sirató Ildikó

megosztás wssz
2009. március 04.