Varga Dóra-2013.05.07.

Családi szokás szerint rendszerint nehéz sorsú, kicsit megtört lelkű, lehetőleg keverék kutyusokat fogadunk be. Akiken valahogy átgázolt az élet.

Tavaly nyáron a szüleim mégis kivételt tettek velem. Mikor a selyemkendőbe alaposan bebugyolált, mazsola szemekkel pillogó hófehér pamacs először aludt el a tenyeremben, egyfajta különös anyai érzés fogott el. Rám bíztak egy lelket, és az én feladatom, hogy támasza legyek ebben a veszélyekkel teli világban. Annyira pici és védtelen, hogyan is tudná magát megvédeni? Feltűnő szépségével pedig csak még inkább kivívja majd mások lenézésnek álcázott irigységét.

"Mifelénk nem járja az ilyen puccos kutya." – jegyezte meg a jóindulatú rokon.

Végtelen szerénységre kell majd nevelni…

A kék margarétákkal hímzett eb-hordó táska nem a legmegfelelőbb első lépés volt ezen az úton. Ezt azóta is életem rosszabb döntései közt tartom számon. Bár, ha jobban belegondolok, és újraválasztanom kéne az őt amúgy is sápasztó karamell, és a férfiasan bájos kék margaréta közt, én újra a kék margarétát választanám.

Első oltására már margarétástáskástul érkeztünk.
- Nagyon fél a szuritól. - mondtam egy fokkal jobban gügyögve, mint szerettem volna.
- Félegetünk? - kérdezte az orvos. De ekkor már láttam, ahogy villan a szeme a kék margarétán.
- Egyébiránt az eb neve? - kérdezte az eb szót különös nyomatékkal.

Vettem egy nagy levegőt, s szándékom szerint rendíthetetlen méltóságot sugárzó hangomon mutattam őt be.
- Gömbibumbi.
- Csak így egybe?
- Nem . Egyáltalán nem egybe. Kötőjellel. És y-nal a végén.


2013. május 06.