Film arról, hogy az írás blaszfémia

Mert Virginia Woolf a női egyenjogúság emblematikus alakja. Aki arról beszélt, hogy a nőnek szüksége van egy Saját Szobára. Ahová elvonulhat, ahol alkothat, ahol önmaga lehet és hallgathatja szíve legtitkosabb hangjait. Sokat tudunk róla, hiszen óriási siker volt Az órák. Ahogyan Meryl Streep lazán beleejt egy csokor kékszínű virágot a vázába és Ed Harris azt mondja neki, Mrs. Daloway soha nem felejti el, aki látta, ahogy azt sem, miképpen sétál bele a folyóba az elmaszkolt Nicole Kidman két maréknyi kővel kabátja zsebében. Én még idézni is szoktam belőle. Az egyik, amikor Streep arról beszél, hogy a reggeli napfényben az ember tizenkilenc évesen azt hiszi, rá vár a boldogság, és fogalma sincs arról, hogy az a perc volt az. Vagy amikor a peronon a Woolfot játszó Kidman üvölt a férjével, hogy ha Richmond és a halál közül kell választania, az utóbbit akarja.

Kultikus film lett Az órák, ezért is féltem elindítani a filmes portálon a Vita és Virginiát. Az alkotók okosan a Szerelmünk története alcímmel csináltak nagyobb kedvet a megtekintéshez. Pikáns kikapcsolódást ígér, gondolnánk. De a film egyáltalán nem egy a sok gender-tematikájú mozi közül. Már a szereplőválasztás is tökéletes. Az arisztokrata, nyughatatlan Vita Sackville-West kicsapongó, önmagát kereső, vibráló Vita, akinek még a neve is magát az életet jelenti tökéletesen formálja meg Gemma Arterton Virginia törékeny, magába zárkózó, rohamokkal küzdő, csodás látomásokkal terhelt figuráját pedig Elisabeth Debicki játssza visszafogottan, elegánsan. A két nő közt kialakuló kapcsolat bemutatása nélkülöz minden blaszfémiát. Semmi sértő, bántó, aggasztó nem történik. Leveleket váltanak, amelyeket a kamerába fordulva mondanak el lélegzetelállító őszinteséggel. Két gyönyörű ember óriási világító szíve pulzál előttünk, leplezetlenül kívánkozik ki belőlük a szó. Virginia tintával rója a sorokat, Vita mechanikus gépen pötyögi érzéseit barátnőjének. Szó szó szó. Szinte alkalmatlan arra, hogy megragadja a valóságot. Vita és Virginia azonban kísérletet tesz rá, hogy elmondja, szavakkal mondja el, mit érez. Kapcsolatuk sokáig nélkülözi az érintést, csak levelekben kommunikálnak egymással. Virginia meggyötört lelke, érzékeny szíve számára feltárul egy varázsos világ, a szerelem világa, amely indákba kapaszkodik fel a ház előtti lámpaoszlopra. A filmben ugyanis megmozdul a festmény, fű nő a hajópadló fugáiba, borostyán lepi el a fotelt, ha Virginia szíve hevesebben dobban. Ez a mágikus realista ábrázolás egyáltalán nem zavarja a befogadást, sőt erősíti. Szinte érezzük Virginia sóhajai mögött a vágyakozást. Kettejük kapcsolata íróként is különleges. Ha Mrs. Woolf ír, egy ikszet rajzol krétával az ajtóra. Füstfelhőbe burkolózva rója a sorokat. Az ujján megszáradt tinta, körmei feketék a festéktől. Vita elképesztően sikeres. Regényeit viszik, mint a cukrot. Leonard Woolf nyomdájában készül a sok sikerkönyv, amelyek ma már aligha tartanak számot érdeklődésre. Közben Virginia megírja a Mrs. Dalloway-t, a Hullámokat, a Világítótornyot, és elkezd dolgozni az Orlandón. A világ egyik legizgalmasabb regénye. Főhőse háromszáz évig él, férfiként jön a világra és nőként folytatja életét egy háromszázhatvanöt szobás kastélyban, ahol pompázatos kelmék közt, hosszú hínárként szétterülő hajzuhatagával látjuk, miképpen szoptatja kisbabáját. Egy különleges mitikussá növelt sors, amelyet Virginia a kutatók szerint Vitáról mintázott. Vita ízig vérig nő! Sajátja volt minden női káprázat. Tökéletesen bánt mindazzal, amiről Virginia csak álmodott, és amit valószínűleg lelke mélyén irigyelt. De nem ez volt a legnagyobb veszteség, amellyel Vita szerelme átkozta meg. A hiány megtapasztalása, a teljesség hiánya, az állandó éhség, nélkülözés, és a megvont szerelemből fakadó szenvedés és fájdalom. Vitának férje van, szeretőket tart, nőket és férfiakat egyaránt, utazni vágyik, halálosan szerelmes Virginiába, de nem tud neki megadni mindent. Virginia ugyanis a hűséget vágyja, miközben képtelen elszakadni Leonardtól, aki meg támasza és vigasza, ápolója, apja és anyja egyszerre. Minden titkának tudója, aki megérti. Azt, amit mond, azt, amit ír, de azt is, amire csak félve gondol. Leonard megérti Vitát is, és legfőképp Ginia érzéseit, ami táplálja a tüzet az íráshoz. A kiüresedés és a fájdalom legtisztább óráiban Virginia elhatározza regényben állít emléket szerelmének.

Ez a figura lesz Orlando. A legszebb férfi, aki élete delén a legszebb nővé érik. A csodálatos szerző, aki egy tölgyfát énekel meg tökéletesen. Minden érzésének netovábbja, szeretetének tárgya, gyűlöletének és féltékenységének okozója, egy borzasztó, vibráló személyiség, akinek a teste fétisként él Virginia elméjében. Szívét erősíti, ihletét táplálja. A legizgalmasabb rész,amikor Vita hűtlenkedése után újra Virginia szófáján ül és hallgatja, ahogyan az író múzsájaként szólítja meg és beavatja az Orlando megírásának részleteibe. Igen, Vita lesz a minta, az ötlet, a szikra, a sóhaj, a lehelet, a sugallat. Mindaz, amiben egy valamire való író nem hisz. Hiszen az írás munka, óriási energia kell hozzá, és egyesek szerint óriási Sitzfleisch is. Bár Virginia a képek tanúsága szerint ez utóbbinak eléggé híján volt! Megírja Vitát. Egy szomorú, kiábrándult és magányos figurában ölt testet ez a vibráló nő. A filmben csodaszép, ahogyan Virginia a selymet igazgatja szerelme vállán, a nő nyakán gyöngysor, ránk néz. Ginia szájából lóg a cigaretta és akár egy férfi diadalmasan áldozatára tekint. Fölé kerekedik, felzabálja, magáévá teszi és igen, megírja. Ami már önmagában is felér a blaszfémiával. Tudja, hogyan tegye egyszeri és megismételhetetlen figurává. Örökéletűvé. Magabiztossá válik, a megalázott szerető helyett erős emberré lesz. Vita pedig törékenyen, félénken, könnyes szemmel néz a kamerába. A legfőbb probléma, hogy nem érti, mi történik. Azt hiszi, játszadozhat a szerelemmel. Azt hiszi, könnyelműen mondhatja ki a szavakat. Azt mondja Virginiának, ha elhagyja, bántani fogja. Virginiát csontig marta azzal, hogy magára hagyta őt, elárulta, mást szeretett. Virginia szívének szerelme ugyanis nem jár akárkinek. Méltónak kell lenni rá. És Vita nem volt az. Még csak egyszer láttam a filmet, és nem tudom eldönteni: azzal, hogy megírta, megbocsátott-e neki, vagy elpusztította őt. Egyelőre arra hajlok, hogy ez utóbbit.