„Jaj, csak ilyen hülye ne lennél” – Szikszai Rémusz matekról, mintákról, színházról, szabadságról

- Ez már a főpróbahét. Készen van a Tesztoszteron? Jöhet a közönség?

  - A maga módján készen van - másrészt meg sose lesz kész. Egy színházi előadás estéről estére alakul, fejlődik, minden egyes alkalom hozzátartozik az életéhez. Amikor azt mondjuk, hogy egy bemutató még nem készült el, azt értjük rajta, hogy nem áll készen a közönség fogadására. A Tesztoszteron már készen áll, sőt: kifejezetten hiányzik neki a néző, hogy kiderüljön, hogyan működik a humora. A közönség reakciói befolyásolják a játék ritmusát, dinamikáját – ami pedig nagyon fontos tényezője az előadásnak. 

  - Szabadszájú komédia – a szombathelyi színlapon ez a műfaji meghatározás.  Olyan ez, mint valami figyelmeztetés: pasik összezárva, kibeszélik a nőket, készüljünk föl a legrosszabbra.

  -Engem világéletemben nagyon zavart az a mélyen gyökerező, a mindennapokat sokszor észrevétlenül átszövő, ezer apró árnyalatban megnyilvánuló macsó gondolkodás, aminek az az alapvetése, hogy a férfi a világ közepe, a nőnek pedig - akárhány éves – az a dolga, hogy öltözködjön szépen, legyen teljes mértékben tisztességes, süssön, főzzön, takarítson, vasaljon, neveljen gyereket, szolgálja ki a férfit és nézzen ki úgy, mint Claudia Schiffer. Vérlázítónak tartom, hogy a nők még ma is gyakran kevesebbet keresnek ugyanabban a munkakörben, mint a férfiak – és még sorolhatnám.  Ez a színdarab az én értelmezésemben semmi egyéb, mint a macsó gondolkodás paródiája. Előbb-utóbb kiderül, hogy még azoknak a férfiaknak a gondolkodásában is tartják magukat ezek a sztereotípiák, akik azt gondolják magukról, hogy nyitottak, felvilágosultak, hívei az emancipációnak. Valószínűleg én sem vagyok kivétel. Talán észre sem veszem, hogy mikor, mivel lépem át a határt. Ez a darab ezzel szembesít, ezért szeretem nagyon. Másfelől meg a patriarchális alapon működő társadalom azt is megköveteli, hogy akkor is meg kell felelni ennek a férfimintának, amikor az ember alkalmatlan rá - és ebből mindenféle belső feszültség fakad. Harmadrészt erősen foglalkoztat, hogy a szélsőséges gondolkodásnak mi a forrása. Valószínűleg arról van szó, hogy az ember a saját sérelmeinek, frusztrációinak kiengedésére keres szelepet és ebben találja meg. A homoszexuálisok gyűlöletében, a muszlimok gyűlöletében, az idegenek gyűlöletében, a nő lenézésében - a nem tudom, miben. De közben meg van ebben valami iszonyatosan emberi. Mindig azt keresem, hogy mi az, ami emberi egy történetben, egy szituációban, egy konfliktusban. Mert ha emberi, akkor esendő, és ha esendő, akkor szánom is, meg értem is. 

A Tesztoszteron szereplőit sérülékeny, bumfordi, szeretetreméltó kreténeknek látom, akik néha marhaságokat beszélnek a szájukkal, és közben semmi egyébre nem vágynak, mint egy nőre, aki igazából szeresse őket - azért, amilyenek. És ha ezt nem kapják meg, akkor elkezdenek átmenni macsóba, és nem magukban keresik a problémát vagy a változtatandót, hanem a világot ítélik meg abból a pozícióból, ahol ők vannak éppen. Ha az ember ilyen élethazugságokra épít, az élethazugság válik stabil alappá, és azon már nehéz változtatni. Egyre nehezebb, ahogy telik az idő. Ennek a helyzetnek az esendőségét – hogy „istenem, csak ilyen hülye ne lennél” -, a szerethetőségét mutatja meg a Tesztoszteron.  Meg azt, hogy nő nélkül esélyünk nincsen az életben, semmi. Én itt nem ülhetnék, ha nem lenne otthon az a nő, akit én húsz éve szeretek. Ki van zárva. Az utcasarokig nem tudtam volna eljutni. És ezzel az ember vagy tisztában van, vagy nem,  vagy örül neki, vagy nem. Vagy tesz érte, vagy nem.

Tesztoszteron olvasópróba / Mészáros Zsolt

-A Tesztoszteront magyarul Sepsiszentgyörgyön mutatták be először, azóta több bemutatója is volt, ön is találkozott már vele, Debrecenben. A szabadkai bemutatóról azt olvastam, hogy erősen belenyúltak a szövegbe, a színészekre szabták – ahogy eredendően is konkrét társulatnak készült. Minden darab erősen színészfüggő, de ez különösen az, nem? 

- Nálunk nagyon kevés eltérés van az eredeti szöveghez képest, legalábbis nem éreztem szükségét, hogy ilyen értelemben belenyúljak. Fiúdarabbal kaptam meghívást Szombathelyre – a Mikve miatt tudtuk, hogy nem lesznek lányaink -, és bár volt másik ajánlat, fölvetettem a Tesztoszteront, az ötletet pedig elfogadta a színház. Azért nem féltem az ismétléstől, mert egyrészt nagyon komoly összjátékot igényel, amiben egy csapat meg tudja mutatni, hogy mennyire egy csapat, másrészt meg annyira más alkatú emberek csinálták Debrecenben, hogy nekem például munka közben eszembe se jut az az előadás. 

 

-Dolgozott már a szombathelyi színészekkel valahol?

  -Ismertem őket, tudtam róluk, láttam őket színpadon, de ez az első közös munkánk. Illetve egy kivétel van: Némedi Árpival már dolgoztam, éppen tegnap este próbáltuk felidézni azt a régi előadást, több-kevesebb sikerrel.

-És van még valaki, akivel nagyon régi kapcsolat: ha igaz, Tibke – Szabó Tibor igazgató – fedezte föl önt anno a színháznak, a szülővárosukban, Nagykárolyban. 

  - Még jócskán a kommunizmusban voltunk – Tibke felnőtt ember, én tizenéves nyikhaj -, akkoriban az volt a szokás, hogy a frissdiplomás értelmiségieket kihelyezték vidékre dolgozni. A kolozsvári vagy  temesvári egyetemi élet pezsgése után egy negyvenezres kis mezőváros nyilván nem kínált elég lehetőséget, ezért a Nagykárolyban akkor összeverődött mérnökök, tanárok színjátszó csoportot alapítottak. Tibke pedig adandó alkalommal megkérdezte, nem volna-e kedvem csatlakozni – ezzel aztán el is dőlt minden.  

Tesztoszteron olvasópróba / Mészáros Zsolt

- A gimnáziumban matematika-fizika tagozaton végzett, most már inkább szintén rendezőként, mint színészként számon tartott kollégájának, Béres Attilának matematikus-diplomája van.  

-Nagyon jókat szoktunk beszélgetni arról, hogy a gyerekeinket hogyan tanítjuk matekra. Az én egyik gyerekem most jutott be az Apáczaiba a hatosztályos gimnáziumba, októbertől a felvételiig minden áldott nap matekoztam vele, gazdag és lelkemet emelő együttlét volt ez. Amikor aztán egy teszt megoldása közben - a ceruzát mozgatva a kezében -egyszer csak azt mondta: „Szemetek!”, aztán elkezdett írni, majdnem elbőgtem magam, mert tudtam, hogy na, most felfedezte a csapdát, rájött valamire. Jó lenne, ha a matek így tanulódna. Fontos lenne tudatosítani, hogy a matematika egy nyelv -  mint az angol vagy a francia vagy a magyar. Ha ehhez hozzájönne a rejtvényfejtés izgalma is – hogy aki matekpéldával bajlódik, úgy működik, mint Sherlock Holmes -, senki nem ódzkodna tőle. A harmadik a praktikum: ott van a mosógépünk, számoljuk ki, hogy abba hány liter víz fér. Amikor ilyen gyakorlati dolgokon gondolkodunk, el is felejtjük, hogy matekozunk.

-A matematikus-gondolkodás a színházban is jól jöhet, akár abból kiindulva, hogy ott is jelrendszerek, nyelvek működnek – miközben a világunkról van szó. Vagyis a „reál” meg a „humán” tárgyak szétválasztása ugyanolyan rossz beidegződés, mint a macsó szemlélet.

- Nemcsak a színház jó példa, hanem mondjuk az építészet  is. A Notre Dame katedrális minden belső boltívével, minden mellék- és kereszthajójával matek, miközben egy csoda. Einstein kiválóan zenélt. A zene is matek – plusz benne van a jóisten, ha Mozartot nézzük, biztosan. Ha pedig Istent úgy vesszük, mint valami teremtő erőt, akkor egyrészt egy őrült jazz-zenész, másrészt egy őrült matematikus. Sajnos többnyire tényleg úgy növünk fel, hogy ez nem tudatosodik bennünk.

- És konkrét tervei is voltak a matematikával?

- Az apukám, Isten nyugtassa, amikor összezörrentünk, mindig azt dörgölte az orrom alá, hogy „ha lenne egy eszed, ma már Kubában lennél kereskedelmi attasé”. Alapvetően külkereskedőnek, közgazdásznak készültem, vagyis igen, volt tervem a matekkal, apukám pedig enyhén szólva nehezen békült meg azzal, hogy végül más pályán kötöttem ki. Hogy miért pont Kubát választotta a szemrehányásaihoz, nem tudom.

-De aztán nyilván büszke volt önre, fölmérte, átérezte a sikereit. Ha Kubában nem is lett kereskedelmi attasé, jelentős színházi ember annál inkább.

- Nem tudom, hogy átérezte-e, de az biztos, hogy szabad embernek nevelt, és azt viszont mélységesen átérezte, hogy nem fog tudni beleszólni abba, amit csinálunk. Alapvetően nem is akart, pont azért, mert szabad embernek nevelt, de ez nem jelentette azt, hogy néha nem fejezte ki a rosszallását.

- És akkor a színház tényleg a véletlen – vagy Tibke, vagy a sors, vagy jóisten műve?

- Nem tudom. Valóban Tibke az első a sorban azok között, akik a színház felé orientáltak. De mindig is nagyon szerettem a színházat, filmet, zenét, komolyzenét - hosszan tanultam is zongorázni gyerekkoromban. Aztán amikor a bátyám kiugrott, akkor én is kiugrottam természetesen, azt máig bánom. Amikor 12 évesen hazamentem azzal, hogy többet nem megyek zongoraórára Szerafin nővérhez, apukám – hogy megint őt idézzem – azt mondta: „Egy szép napon azt fogod kérdezni, hogy miért nem adtam most egy pofont. És amikor megkérdezed, megkapod.” Azt hiszem, három pofont kaptam édesapámtól életemben. A harmadikat 22 éves koromban, amikor azt kérdeztem tőle, hogy fater, miért engedted, hogy kiugorjak a zongorából. És akkor megkaptam. Így nevelt szabad embernek. Nem szorított rá semmire, de amit ígért, megtartotta. Amikor csattant a pofon, megkaptam a választ.

Tesztoszteron olvasópróba / Mészáros Zsolt

- A szabadságról most az jut eszembe, hogy nagyjából mi vagyunk az a generáció, amely a rendszerváltással, a felnőttkor küszöbén megkapta a szabadság lehetőségét – más kérdés, hogy mi lett belőle.

- Nemcsak a szabadságot kaptuk meg, hanem kaptunk egy nagyon erős mintát is – például arról, hogy mit jelent a meló. Mit jelent dolgozni. Mit jelent komolyan venni azt, amit csinálsz. Mit jelent áldozatot hozni azért, amit csinálsz. Engem a hátam mögött sokszor úgy  hívnak, hogy RoboCop: 18 órát vagyok képes dolgozni egyvégtében, mert nem esik nehezemre. Figyelmeztetni kell arra, hogy ideje volna szünetet tartani. Be kellett látnom idővel, hogy másoknál ez nem így működik. És nem azért, mert nekik kevesebb a hitük vagy a lelkesedésük - hanem azért, mert nekem fizikailag ezek az adottságaim,  így vagyok összerakva. Másrészt pedig igen: annak a világnak, amiben élünk, nem az áldozatai vagyunk, hanem tevőlegesen részt vettünk abban, hogy ott tartunk, ahol tartunk. Ezzel szembe kell néznünk. És bízni abban, hogy a gyerekeink jobban csinálják – akkor is, ha nekik ma sok szempontból jóval nehezebb, például éppen a minták hiánya miatt.

-Az ön színházi pályáját viszont a minden értelemben határtalan szabadság – és érzékenység – jellemzi. Említsük csak azt a legelső, UNITER-díjas előadást, amelyben marosvásárhelyi színiegyetemistaként vett részt: a Tom Paine-t Victor Ionan Frunza rendezte. Sok szó esett már  a magyar és a híres román színház eredendő különbségeiről - szerencsés helyzet mindkettőből meríteni. Ön talán éppen ebből a kettős hatásból tudta megteremteni a saját, összetéveszthetetlen világát, nem?

- Szerencsém volt, mert iszonyatosan jó tanáraim voltak. Victor Ioan Frunza mellett Tompa Gábort is említhetném – őt legalább annyira befolyásolja a román színházi nyelv, mint a Frunzát, mindkettő olyan tanár volt, akitől sokat lehetett tanulni, ha az ember odafigyelt; minden szempontból. Például én világítani nagyon szeretek, mert az festészet, és nagyon-nagyon erős élményem van arról, hogy Kolozsváron vagyok kezdő színész, Tompa Gábor világít - és én megkérem rá, hogy engedjen be, hadd üljek ott a világításpróbán. És ha már ott voltam, időnként megkért: „Szaladj, állj már be abba a fénybe.” Hamburgban az egyetemisták így keresik a zsebpénzt, hogy éjszaka fénydublőrök a színészek helyett, ez nálunk nem létezik. Pedig ha az ember üresben világít, előfordulhat, hogy hülyeséget csinál – akkor derül ki, amikor másnap a próbán beáll a színész. Ezek nagyon erős élményeim. És az is, ahogyan Frunza és Tompa Gábor dolgoztak, ahogyan kezelték az embereket, vagy ahogy kezeltek egy csoportot. Mert a rendezés fele szerintem  pszichológia meg csoportdinamika kérdése. Azt hiszen, rendezőként elég jól tudom „fanatizálni” az embereket, rávenni őket arra, hogy jöjjenek velem. Iszonyatos energiát tolok abba, hogy jelen legyek – és ezt elvárom a színészektől is. Konfliktus ebből ritkán adódik, ha mégis, azt veszem észre, hogy minél idősebb vagyok, annál inkább tudom humorral kezelni. Egy kis vitriol időnként hasznosabb, mint a hangos szó. A román színház és a magyar színház ötvözete pedig mindig is érdekelt. Nem tudom, hogy sikerült-e ebből valami új minőséget teremteni, de egyszer csak lett belőle valami. Időnként szokták mondani, hogy ez olyan „rémuszos”…

- A színészettől jutott el a rendezésig – több kiváló rendező van ma a pályán, akik ezt a mintát követik.

- Nagyon sok minden nélkül van színház, de színész nélkül nincs. És mivel ezt belülről megéltem, pontosan tudom, mit jelent, ha olyan rendezővel dolgozol, aki biztonságot ad – és ha olyannal, aki nem. Ez nem is feltétlenül tehetség, felkészültség kérdése. A saját tapasztalatok okán sokkal szolidárisabb vagyok a színésszel, és mindig arra törekszem, hogy ő biztonságban legyen. Ezért van az - visszatérve arra, hogy kész van-e az előadás vagy nincsen kész -, hogy az én egyik célkitűzésem minden egyes alkalommal az, hogy a színész, mire a bemutató eljön, legyen biztonságban. Hogy amikor felmegy arra a kötélre, ne zavarja semmi, se a szemébe világító fény, se a mélység, se a tét. Minél több terhet akarok levenni róla, miközben teleaggatom teherrel. Mindig azzal szoktam példálózni, hogy a színház olyan, mint a cirkusz. Olyan, mint egy trapézszám. Ha nem vagy topon, ha nem figyelsz oda, nem tudod elkapni a másikat. Ha lemaradsz egy mondatról, nem kaptad el a másikat, és ha trapézon lennénk, akkor ő már a hálóban lenne jobb esetben - rossz esetben szétloccsant volna az agya tíz méterrel lejjebb. És aki átérzi ezt a felelősséget, az artista koncentrációjával megy be színpadra. Szoktam példálózni az élsporttal is. Aki azt hiszi, hogy a színházi meló könnyed és laza, az nagyon-nagyon téved, mert fizikailag is, pszichésen is végtelenül fárasztó és nehéz, a fizikai munkához tudnám hasonlítani. Más kérdés, hogy a néző könnyednek látja.

Tesztoszteron / Mészáros Zsolt

- A Tesztoszteron kortárs lengyel szerző műve, de van egy másik, ma már klasszikusnak mondható lengyel drámaíró, aki fontos az ön életében: Mrozek – és a Mulatság. Hányszor játszották Mucsi Zoltánnal és Scherer Péterrel? Ráadásul szintén férfidarab, sőt: szintén legények érkeznek meg egy helyre, a kérdés, hogy ki csinál végül mulatságot. 

- Négyszáz körüli előadásnál hagytuk abba, 1999 januárjáról huszonvalahány évig játszottuk Kapával és Pepével. Négy ember autókban, öltözőkben összezárva, Bérczes Laci rendezőt is beleértve, de mondhatnék hatot is, mert egy világosító, egy hangosító is jött velünk, alig változott az idők során a stáb. Közben lezajlott az egész életünk, felnőttek a gyerekeink. A Mulatság sokkal több mint egy előadás. Eltéphetetlen kötelék. Ha most itt ülne a Kapa meg a Pepe, egy óra múlva – szövegösszemondás után – mehetne is az előadás. Az már benne van a csontunkban, a vérünkben. Akartunk a 25. évfordulóra még egy utolsó alkalmat, a valaha volt Bárka Színház – ma egyetemi épület - vívótermében, de nem sikerült kibérelni.

-Ha már kimondta a Bárkát: ön akkor jött át Magyarországra, amikor a (ma már nemlétező) Bárka Színház létrejött.

-Kifejezetten a Bárka-alapítás vonzott, aztán itt ragadtam. Különben az, hogy a határon innen vagy túl élek, nekem soha nem volt olyan kardinális kérdés, mint mondjuk egy Székelyföldön felnőtt gyereknek. A határól hét kilométerre nőttem fel, a Kudlik Julit néztem vasárnap a Deltában négyévesen is. Gyakorlatilag ugyanúgy éltem, mint egy debreceni, vagy – hogy kisvárost mondjak - mátészalkai kisfiú. Nekem nem valami távoli vágyálmot jelentett Magyarország,  csak azért nem települtem volna át, hogy itt legyek, a színházalapítás viszont izgalmas  volt – aztán ide is ragasztott Pesthez.

-Sok fontos előadást hozott hozott létre, legújabban egyik „törzshelyén”, a Radnóti Színházban az Oidipusz-sztorit dolgozta föl – úgy hírlik, jelentős bemutató az is. Mi történik a premier után?

-Az Oidipusz a második bemutató volt az évadban, az első a Hóhérok Tatabányán. Ilyenkor az történik, hogy felütöm a naptáramat, ahova föl van jegyezve az összes előadás – nemcsak a frissek, hanem mind, mondjuk a hét éve műsoron lévő Párnaember menetrendje is -, és este 11-kor, amikor befejeztem a próbát, felhívom Kovács Adélt és Pál Andrást, és megkérdezem, hogy érezték magukat az Oidipuszban. Az asszisztens minden egyes előadásról ír nekem egy viszonylag hosszú Messenger-üzenetet, tudnom kell, hogy hányadik percben mi történt. Nekem nagyon fontos az idő. Ha tudom, hogy az adott alkalommal meddig tartott az előadás, akkor nagyjából azt is tudom, hogy jól ment vagy rosszul. Ugyanez történik a Hóhérok kapcsán: általában autóban van Király Attila – a főszereplő -, amikor felhívom telefonon, és a lelkére kötöm, hogy mondja meg másnap a többieknek, csókolom őket. A Párnaember után mind a hét embert végighívom. Minden egyes alkalommal. És ha van, aki még le van halkítva, és nem vesz föl, majd visszahív; és még azt is variálom például a Párnaembernél, hogy ki az, akit először hívok, hogy ha véletlenül együtt vannak, ne sértődjenek meg. Ezt viszonylag sok előadásommal csinálom.

-Milyen volt Fodor Tamást rendezni – mondjuk az Imposztorban?

- Hát Fodor Tamást én tizenkét éve rendezem minden évben. Minden évben kitalálom, hogy mit, hogy hol, és jövőre is fogom. Egyrészt  tanár-diák viszony, másrészt apa-fiú viszony van köztünk, ő a pótapám - másrészt viszont amikor megkérdezem, hogy mit csinál a jövő évadban, akkor mindig azt mondja, hogy „én a tiéd vagyok”, aztán persze minden marhaságot elvállal, de ez a mondat mindig elhangzik, és ez nagyon jólesik a májamnak. Ez is olyan jellegű találkozás, ami ritkán esik meg, és nagyon szerencsés vagyok, hogy velem megtörtént. Fodor Tamás  ajándék. Nemzeti kincs. Sajnos, mint annyi mást,  őt sem tudjuk megbecsülni. Ezért aztán, amikor 80 éves lett, kitaláltam, hogy kapjon a születésnapjára Kossuth-díjat. Könyvbe kötve adtuk át azt a körülbelül ötszáz aláírást, amely összegyűlt – megszavaztuk neki az elismerést. Nem is a szám a lényeges, hanem a gesztus.

-Nem hiányzik néha a színpad? Hogy színészként vigye a bőrét a vásárra?

-Dehogynem. Csak amikor sorban utasítod vissza a felkéréseket, mert rendezőként harminc ember vár rád, akkor idővel kikopsz, mert az van a köztudatban, hogy ja, ő nem ér rá. Pedig nagyon jó lenne játszani is, meg az egy másik fajta igénybevétel. 

- Van olyan szerep, amiért gondolkodás nélkül fölrúgna mindent?

  - Nem tudom. Sose gondolkodtam ezen. Nem vagyok „szerepálmos”. Abban, hogy ritkán vagyok színpadon, az is közrejátszott, hogy a rendező-tanáraim egyszer csak fizikailag nagy távolságba kerültek tőlem, nem tudtam feladatot vállalni mondjuk Bukarestben, neadjisten Amerikában vagy Kolozsváron, ezért valójában nekem nincs rendezőm. A legtöbbször a Béres Attila hív játszani, ha csak lehet, akkor nyári melóban, és annak mindig nagyon örülök. Színészként sem tudom - nem tudtam soha - nem egyben látni a készülő előadást, szállítom az ötleteket, csak így vagyok képes megtalálni benne a helyemet. De amikor színész vagyok, nem gondolkodom azon, hogy én hogyan csinálnám. Amikor előadást nézek, akkor se. Akkor néző vagyok. Legföljebb az jut eszembe, hogy föl kéne hagynom a rendezéssel. Amikor például beültem itt, Szombathelyen a Kivilágos kivirradtig előadásra, a szünetben pont ezt éreztem: hogy minek csinálok én olyasmit, amihez nem értek. Mert annyira gyönyörű volt, amit láttam. De hasonló gondolataim támadtak a Hamilton című musical láttán is, pedig sose hittem volna, hogy egy musicalért lelkesedni tudok.  És persze az ember persze folytatja, mert mindig talál okot, érvet a folytatásra -  aztán vagy sikerül, vagy nem.

 

-Mond olyat, ami ön szerint nem sikerült? Mert azért a köztudatban inkább jól sikerült előadások kötődnek önhöz.

  - Mivel tudom, hogy melyik próbafolyamatban min mentünk keresztül, inkább arról tudnék beszélni utólag, hogy hol, mit kellett volna másképp csinálnom. Ha belefutok egy-egy régi előadás fotójába, trailerébe, inkább a munka hangulata jut eszembe.  Az Imposztor például szerintem szép előadás lett Tatabányán, de nagyon nehezen próbáltunk, konfliktusokkal teli próbafolyamat volt, és hiába van rendben az előadás, az érzet megmarad. Egy rendezésről tudom kijelenteni biztosan, hogy abban megbuktam, valószínűleg vissza kéne nézni, hogy megmondjam, miért. Bár lehet, hogy akkor se derülne ki. Szép Ernő Vőlegénye volt ez Kecskeméten, jó hangulatú, szeretetteljes próbafolyamat után; a közönség tapsolt és kacagott, ahol kell - és valahogy mégis azt éreztem, hogy elmegyünk egymás mellett: a néző és az előadás. Pedig azt gondoltam a főpróbahéten, hogy na, ez durranni fog. De nem. Ott, legalábbis magam előtt, megbuktam. És nem tudom megmondani, hogy miért. Vagy: a StúdióK-ban csináltunk körülbelül tíz éve egy gyönyörű előadást – Harold Pinter: Az utolsó pohár -, amelynek meg szerintem az volt a baja, hogy nem találkozott össze az akkori valósággal. Nem volt aktuális. Másként gondolkodókat bebörtönöznek, megkínoznak? Ugyan! Ha most mutatnánk be, nagy siker lehetne, akkor túlzásnak tűnt, azóta ismét beérte a valóság. 

 

-A Tesztoszteron is aktuálisabbnak tűnik ma, mint akár néhány évvel ezelőtt. Női szerepek, férfi szerepek – vannak-e egyáltalán ilyenek, változnak-e, és így tovább. 

  - Lehetséges, de már Debrecenben nagyon szerették az előadást, pedig kicsit tartottunk attól, hogy a darab szabadszájúsága milyen visszahangra talál abban az eredendően konzervatívnak gondolt közegben. A fogadtatás százszorosan fölülírta a félelmeinket. A fölháborodást – ha előfordul hasonló okokból – nagyrészt különben is képmutatásnak tartom. A színháznak nem az a dolga, hogy finomkodjon, hanem az, hogy tükröt tartson. És ha ezt szeretetteljes ön/iróniával teszi, talán bízhatunk benne, hogy nyert ügyünk van. 

 

  -A Tesztoszteron férfidarab, itt mégis fölbukkan egy nő. 

  -Az eredetiben egyáltalán nincs női szereplő. Említette, hogy Szabadkán a szöveg is sokat alakult, én meg ezt csináltam vele, hogy belehoztam  egy nőt. Pontosabban a Nőt. Hogy miként és milyen formában, azt nem tudom elmondani, ahhoz meg kell nézni  az előadást.