„Ebben is van egy pillanat, amikor elölről lehet kezdeni” – Szikszai Rémusz fura átmenetben, Vaknyugat-bemutató előtt

- Kovács Bálint „a brutálisan fekete humor és a szívfacsaró érzelmek keverésének egyik legnagyobb mai mestereként” jellemzi a szerzőt egy kritikájában, hozzátéve, hogy „Szikszai Rémusz remek partnere McDonagh-nak”, vagyis a legjobbat képes kihozni belőle a színpadon. Önt mi vonzza a McDonagh-univerzumban? A Vaknyugat a negyedik McDonagh-rendezése A párnaember – amely tíz éve van műsoron a Radnóti Színházban -, a szegedi Nagyon, nagyon, nagyon sötét dolog és a tatabányai Hóhérok után. 

- Azért szeretem nagyon, mert a világát átható furcsa kegyetlenség, durvaság, humor mindig azzal a törékeny lélekkel ötvöződik, ami minden emberben benne rejlik. A darabjaiban az összes szereplőnek megvan a maga igazsága és végső soron a lélek mozgatja az egészet – ezért szeretem a filmjeit is. A másik ok, amiért szeretem, hogy ő azon kevés kortárs szerzők egyike, aki egyértelműen egy nagy drámaírói hagyományt követ és alakít: Shaw-tól Pinterig minden jelentős brit drámaszerző hatása érezhető a darabjaiban. Rendkívül jól ír dialógust, ritka képessége van rá. McDonagh-ot nemcsak rendezni jó, hanem játszani is.

- Önnek is volt benne része, ugye? Egyszer egy Bérczes László-rendezésben. 

– Amiben játszottam, az nem McDonagh volt, hanem Synge: A nyugati világ bajnoka – az ír drámairodalom egyik gyöngyszeme, annak a nagy hagyománynak a része, amelyből McDonagh is merít. Ráadásul ebben a Synge-darabban hangzik el a „The Lonesome West” kifejezés, ami nagyjából annyit tesz, hogy „a magányos nyugat”, ebben az esetben Írország legnyugatibb csücske, ahol a Vaknyugat is játszódik. A darab eredeti címe is ez, épp Synge nyomán: The Lonesome West – Varró Dani fordította Vaknyugatnak, a vadnyugat-vaknyugat szójátékra alapozva.  Ezzel a szellemes magyarítással picit vesztünk is, de ez nem nagy baj, hiszen valószínűleg úgyis kevéssé asszociálnánk az eredeti címből Synge-re meg az ír drámaírói hagyományra.

 

- Amikor McDonagh-darabot rendez, gondol arra, hogy a szerző népszerűsége okán minden újabb rendezés belép – itt, Magyarországon is - egy hagyományba? 

- McDonagh márkanév, garancia, már-már klasszikus, nagyon sok helyen mutatták be.  Szombathelyen sem a Vaknyugat lesz az első, Nagy Pepe – Nagy Péter István – Az inishmore-i hadnagyot rendezte meg itt néhány éve. Kérdésre visszatérve szerintem ilyen értelemben nem a hagyomány lényeges– Esterházy azt mondta, a hagyomány az a munka, amit elvégzünk a múltunkkal. Itt inkább arról van szó, hogy az ember mindig új szempontot keres, arra kíváncsi, hogy mi az adott darab aktualitása, frissessége. Most azért választottam a Vaknyugatot, mert érdekelt a benne dúló testvérháború. Sőt mondhatjuk, hogy a darab maga testvérháború: folyamatos verbális abúzus, amit egymással művelnek. Engem a mai világunkban – és ezen belül Magyarországon – végtelenül zavar a polarizáltság. Nem műfajom a direkt politizálás, viszont fontos reflektálni arra a jelenségre, ahogy a politika hatott ránk; arra, ahogyan egymással beszélünk, ahogyan egymásról gondolkodunk, ahogyan a közösségi felületeken a tolerancia legkisebb jele nélkül egymásra öntjük a véleményünket; ahogyan szétestek családok, családi asztalok, ünnepek attól, hogy valamit másként gondolunk. Ez a problematika jelenik meg felnagyított változatban a Vaknyugatban. Ez érdekel belőle most. És az, hogy ebben a darabban is van egy pillanat, amikor elölről lehet kezdeni. De hogy valóban lehetséges-e hosszan sorolni egymásnak a sérelmeinket, aztán szívből megbocsátani; vagy ha azt nem is, de legalább elfogadni a másikat, és újrakezdeni a közös életünket – az egy nagy kérdés. És ez a kérdés engem foglalkoztat. A saját életem szempontjából is – de a gyerekeink szempontjából mindenképpen. Mert szerintem még hosszan velünk marad ez a gyűlölködés  – és  messze túlmutat a politikai dimenzión –, az életünk nem oldódik meg egyik pillanatról a másikra. Ezt gondoltam a választások előtt is, és most is. Vagyis a darab alapvetése aktuálisabb számunkra, mint valaha. Rajtunk múlik, milyen világot hagyunk a gyerekeinkre. 

- Az első szombathelyi rendezése két éve egy sokszereplős „férfidarab” volt, de a Tesztoszteron-előadásban végül egy nő vitte el a show-t – akit ráadásul ön írt bele a történetbe. 

- Nagyon helyes, hogy elvitte. A Tesztoszteron egy férfiparódia, nem is tükör, hanem nagyon kemény foncsor, amibe érdemes férfiként belenézni. Igen, én akartam azt a nőt oda, pont azért, mert amit ott kap a férfitársadalom – szívből mondom –, megérdemeljük. Ez alól én se vagyok kivétel, nem kihúzni akarom magam és moralizálni…

- Aztán, már a 2025/26-os évadban következett az Utánképzés ittas vezetőknek. Háy János egyedi világa szerintem nagyon szerethető, de az Utánképzés… talán nem tartozik a legnagyobb drámái közé. Viszont az előadás szinte meglepő mélységeket is megnyitott. 

- Háy János világát én is szeretem, nemrég a Budapest Bábszínház Dekameronjában dolgoztunk együtt: a tíz történet közül az egyiket ő írta. Az Utánképzés… azonban körülbelül tíz éve íródott, és tipikusan az a szöveg, amelynek sok eleme az adott korra vonatkozik, abban a kontextusban érthető, ezért némiképp fel kellett frissíteni, amiben a társulat is nagy segítségemre volt. A rendezés voltaképpen beugrás volt, egy helyzetet kellett megoldani, persze nem vállaltam volna, ha nem látok benne fantáziát. Nekem ez az anyag alkalmasnak mutatkozott arra, hogy az alkoholizmusról – ami elég nagy probléma sajnos – és ezzel összefüggésben az örökös önfelmentő, hárító mechanizmusokról, a másik hibáztatásáról beszéljünk. Szakmailag pedig az volt benne a nagy élmény, hogy tizenegy ember bejön a színpadra és nem megy ki onnan az előadás végéig – és a kihívás, hogy mit lehet ezzel kezdeni. A Vaknyugatban ebből a szempontból most éppen a kamarajelleg érdekel. 

- Legújabban Szabó Tibor igazgató a színház művészeti tanácsának munkájába is bevonta önt. 

- Tibke engem régóta kapacitál, hogy vegyek részt a művészeti tanács munkájában, az elmúlt két évben többször beszéltünk erről, végül ennek az évadnak az első felében igent mondtam – még annak tudatában, hogy Horváth Csaba, Nagy Péter István és természetesen Szabó Tibor mellé érkezem. Időközben aztán kiderült, hogy Csaba a továbbiakban nem tudja vállalni – amit nagyon sajnálok, mert azt gondolom, hogy ő nagyon fontos munkát végzett a színházban. Vissza fog térni dolgozni, de a 2026/27-es évad műsortervének kialakításában már nem vett részt. Úgyhogy most hárman vagyunk a művészeti tanácsban. 

- Mit jelent önnek ez a feladat? 

- Elsősorban felelősséget. A művészeti tanács legfontosabb feladata meghatározni azt az irányt, amerre a színház halad. A repertoárt, a műsortervet. Szerencsére a szombathelyi színházat nem most kell ráállítani egy sínre: az elmúlt évek következetes munkája révén halad egy úton - folyamatosan gazdagodik. Sok színházi embert, rendezőt kerestünk meg a jövő évad kapcsán – és mind azt válaszolták, hogy szívesen jönnének; ez is fontos visszajelzés arról, hogy itt minőségi munka zajlik, amit folytatni szeretnénk. Mindig nagy sakkjátszma – a művészeti szempontok érvényesítésén túl sok esetben logisztika - egy évad összeállítása. Most ott tartunk, hogy megpróbálunk megtervezni egy következő – sőt egy rákövetkező évadot is, legalább lazán, a körvonalaiban. És megpróbáljuk beváltani az ígéreteket. A társulatnak – és ezen keresztül a közönségnek - is jót tesz, ha minél szélesebb, színesebb a paletta, ha minél többféle gondolkodásmóddal találkozik: a fiatal rendezőtől az idősig, a befutottól az ígéretesig.  Ez persze eddig se volt másként, nincsen ebben semmi spanyolviasz. De a tervezés, az együttgondolkodás számomra rendkívül fontos: hogy együtt gondolkodunk, véleményeket ütköztetünk, és abból végül kialakul valami. Hiszek abban is, hogy amit az ember csinál, ne egyszerűen munkának élje meg. Az időnk nagy részét munkával töltjük, ha abban örömünket leljük, eggyel beljebb vagyunk. Nekünk művészeti tanácsként az is dolgunk, hogy ebben a szellemben gondolkodjunk és hozzájáruljunk ahhoz, hogy a színészek örömüket leljék abban, amit csinálnak. Aztán hogy mennyire sikerül, helyzete válogatja. De a cél ez. 

- Hogyan kapcsolódik most a Weöres Sándor Színházhoz? Érez mondjuk olyasmit, hogy „hazajön”, hogy már idetartozik? 

-  Nagyszerű emberek dolgoznak a színházban, így minél többet vagyok itt, nyilván annál inkább erősödik ez az érzés. És egyre gyakrabban jövök, a feladataim közé tartozik ez is: minden egyes produkciót megnézünk, a főpróbahéten legkésőbb látjuk az aktuálisan készülő darabokat. Tudja, eltöltöttem huszonvalahány évet a pályán úgy, hogy szabadúszó voltam. A szabadúszó  mindig annyi ideig van egyik vagy másik helyen, amíg ott dolgozik. Persze amikor az ember vándor, tartozni szeretne valahova. Most meg egy picit szorongással tölt el, hogy hú, ez az új helyzet mivel jár: mire kell figyelnem, mit nem szabad elfelejtenem. Figyelni kell az emberekre, de ez nekem soha nem esett nehezemre. Szóval még nem tudok egyértelmű választ adni a kérdésére. Még az elején, fura átmenetben vagyok a vándorlét és az idetartozás között.