Németh Judit: „Színpadon lenni olyan felszabadító, hogy azt nem tudom elmondani”

- Nagyon sokfélét játszottál az elmúlt majdnem húsz évben Szombathelyen, szinte meg is lepődtem, ahogyan végigböngésztem. 

- Akik bedolgozzák magukat egy vidéki színházba, azok előbb-utóbb, ha fogékonyak rá, tulajdonképpen minden poszton megállják a helyüket. Ez lehetne áldás, de sokszor azt érzem, hogy inkább átok. A pályámon kezdettől az a tapasztalatom, hogy ha nem vagy egyértelműen valamilyen karakter, ha a színházban rájönnek, hogy téged használni tudnak sokfélére, akkor elsőként valószínűleg nem rád fognak gondolni, ha főszereplőt keresnek. Hányszor megkaptam én azt Jordántól Babarczyig többektől, akikkel kölcsönösen szerettük-szeretjük egymást, hogy „a Jucus csak legyen ott, mert azzal legalább nincs gond”.  Lázár Kati pedig, amikor Tamással elmentek Kaposvárról, azzal az útravalóval búcsúzott – kiengedve a fiatal csirkéket a tyúkólból -, hogy engem nem félt, mert tudja, hogy bárhol megállom a helyem.

- Fogadást mertem volna kötni arra, hogy inkább előbb, mint utóbb mondod ki a bűvös szót: Kaposvár. Sokat nosztalgiázol? 

- Nagyon sok időm ment el a nosztalgiázással, de mostanában azt veszem észre: már nem fáj annyira, hogy nincs. Sokáig nagyon fájt. Néha máig úgy érzem, hogy jobban kaposvári maradtam, mint más nagy eljövők – ráadásul akkor hagytam ott, amikor jól ment a kaposvári színház. De hát mindig hátrahagytam az életemben mindent, amit elértem, és éppen akkor, amikor már lehetett volna örülni és kicsit beleülni valami jóba. A legnagyobb szerelmeimet a legnagyobb szerelem közepén hagytam el. Nem azért, mert szenvedni akarok, hanem mert megszólalt bennem a vészcsengő: ha valami jó, ha működik, akkor az engem beszűkít, nem ad időt másra. A főiskolával is így voltam: küzdöttem érte, és amikor felvettek, azonnal elkezdtem a kaposvári színházba járni. És kit érdekelt a színművészeti, amikor lenn a Marat…-t meg a Chicagót láthattam. Úgyhogy tulajdonképpen joggal rúgtak ki az első év végén. Bár lehet, hogy valójában mindig megijedtem: a jót sose tudtam igazán beengedni magamba, átélni, boldognak lenni tőle, elfogadni az élettől vagy bárkitől – akár magamtól -, abban a pillanatban cuccolni, rombolni kellett. Ez már nincs. Nem menekülök, nem nosztalgiázom annyit, hanem elfogadom, ami van – és drukkolok a fiataloknak. Elnézem a kollégáimat a takarásban, és tudok gyönyörködni abban, amit csinálnak.

- Magyarázhatók innen – hogy „ha működik, menni kell” – az elszerződéseid? Kaposvárról Pécs, Pécsről Veszprém – és azután 2007-ben Szombathely. 

- Ha meggondolom, igen, magyarázhatók. Semmi logikus érvem nem volt például, ami amellett szólt volna, hogy otthagyjam a veszprémi színházat. Sőt. Dolgoztam, az apám mellett voltam, a saját szülőházamban; a várost, a környéket imádom, ott nőttem fel. Mégis úgy éreztem, váltanom kell, és ehhez sok köze volt Jordán Tamásnak, aki a kezdetektől tanúja, részese és alakítója a színházi életemnek.

- Érvnek érv lehet – bár meglehet, nem logikus –, hogy színházat azért nem mindennap alapít az ember. Ráadásul Szombathelyen talán még a régi idők is megidéződtek. Hann Endre egyszer egy előadás előtt azt mondta, hogy úgy jár ide, mint anno Kaposvárra. 

- Persze, benne volt ebben a kíváncsiság, a színházalapítás izgalma – hogy közösen létrehozunk valamit, ami még nem volt.   Alapvetés a régi színházi életemből, hogy „egyszer én hordozlak a tenyeremen, máskor te hordozol engem a tenyereden”.  Kaposváron ezt nagyon nagy színészek társaságában tanultam meg, akiknek lába alatt futkostam. mint kicsi lány: ők voltak azok, akik segítettek nekem abban, hogy az lehessek, aki. A társulati létezés mindent fölülírt. Úgyhogy Tamásnak elhittem, ahogyan elhitte Szombathely is, hogy képes lesz a város első, állandó társulattal bíró kőszínházát megalapítani. Örülök, hogy hozzátehettem a magamét. Hihetetlenül gyorsan elrepült ez a tizenkilenc év. Kimondani is sok, hogy jövőre húszéves lesz a Weöres Sándor Színház... 

- ...amelynek most már – az indoklás szerint komoly sikerekben gazdag művészi pályád, a szombathelyi színház megalapítása óta végzett következetes, szenvedélyes munkád elismeréseként - örökös tagja vagy, három másik alapító: Jordán Tamás, Kiss Mari és Szerémi Zoltán társaságában.

- Úgy felszökött a vérnyomásom tavaly az átadó előtt, hogy volt egy pillanat, amikor azt gondoltam, nem tudok felmenni a színpadra átvenni Tibkétől a díszoklevelet és a plakettet. De amint felértem, rendbe jöttem. Bár ebben sincs semmi különös: mindig akkor billenek helyre, ha felmegyek a színpadra. A mindennapi életben rendkívül gátlásos ember vagyok – amit többnyire felszabadultnak tűnő csacsogással kompenzálok. Ezért is akartam színész lenni: egyetlen egy hely van, a színpad, ahol nem működik bennem semmilyen gátlás.  Színpadon lenni olyan felszabadító érzés, hogy azt nem tudom neked elmondani. 

- Ezzel együtt azt sejtem, hogy amint megkapsz egy szerepet, rögtön „agyalni” kezdesz, és ellenállásokon át, mindig belülről megdolgozva jutsz el addig, hogy a magadénak érezd.

- Tudod, miért van ez így? Azért, mert miután én élesben kezdtem a szakmát, nem volt módom évekig közönség nélkül próbálgatni a határaimat, megismerni magamat. Sokáig azzal sem voltam tisztában, hogy azt, ami belül feszít, hogyan tudom jól megmutatni. Nyilván fiatalon az embernek különben sincs annyi tapasztalata: csak küldi-küldi kifelé mindazt, ami benne van. Hogy megszakad a szíve, hogy nagyon örül, hogy szenved, hogy dühös…. És én mindig mindent kipakoltam, mert nem tanultam meg, hogyan kell az érzéseimet kordában tartani. Alapvetően azóta is így: csak magamból dolgozom. És néha meglepődöm, hogy mit találok. Nekem minden egyes előadás pszichoterápia. Azért igyekszem minél mélyebbre ásni önmagamban, mert nem el akarok játszani valamit, hanem én akarok az lenni, amit el kell játszanom. Magamról akarok tanulni a legvégsőkig. Olyan dolgokat felfedezni, amiket álmomban nem gondoltam volna, hogy megvannak bennem. Az ilyen típusú feladatok azért ritkán jönnek.

- Harcolsz magaddal – harcolsz a rendezőkkel is? 

- Igen, ezek mindig nagy küzdelmek, megharcolok a szerepért, minden apró mozdulatért. Nagyon sokszor nincs igazam, de a harc azért van, mert nem jön olyan könnyen belőlem. Nem a rendezővel harcolok, hanem magammal. Tényleg nem az van, hogy rögtön csinálom, amit kér, hanem puffogok rajta, próbálgatom, nem tetszik - olyan vagyok, mint egy gyerek, akinek elmondják, hogy mit kell tennie, és ő úgy csinál, mintha nem értené, pedig érti, csak még nem adta oda magát neki. Aztán kisimulnak a dolgok.

- Mi okozott nagy meglepetést? Amiről nem gondoltad volna, hogy megtalálod magadban – vagy különösen nehéz volt megtalálnod.

- Gyűlölöm, ha rossz embert kell játszanom, megőrülök tőle. Ezek az én legnagyobb – és lehet, hogy legszebb - küzdelmeim. Alkudoztam például Lukáts Andorral, hogy szerintem Médeia valójában nem is öli meg a gyerekeit, csak bosszúból hazudja Iaszonnak, hogy megtette. Mert hogy volna lehetséges, hogy egy anya megöli a gyerekeit… Vagy teljesen ki voltam akadva attól, hogy Pernelle-nét, ezt a gonosz, senkiházi öregasszonyt miért én játszom, és mindenáron be akartam bizonyítani, hogy biztos ő is jó valahol… A Tartuffe Béres Attila rendezésében nagy siker lett, a bemutató után hangzott el Jordánnak az a legendás mondata, hogy „csak azt kérjük mindig, hogy legalább ennyire utálja a Németh Jutka azt, amit csinál, mert akkor az biztos nagyon jó lesz...” De muszáj volt megjárnom a saját küzdelmes köreimet, hogy rájöhessek: ha ennyire egyértelműen gyűlöletáriával kezdünk, mint a Tartuffe-ben, akkor nem abból kell kiindulni, hogy mit mond, hanem abból, hogy Pernelle-né nem bírja befogni a száját. Képtelen rá. Nem bír más lenni, mint amilyen. Ha hagyja valaki, hogy ezeket a köröket megjárjam, mert tudja, hogy a cél felé megyek, akkor a végére megérkezem:  kiradírozom a fölösleget és ott marad a lényeg. 

- A „nem bír más lenni, mint amilyen” a legerőteljesebben talán A fösvény esetében mutatkozott meg, nem? Mi volt az első gondolatod, amikor megtudtad, hogy te játszod Harpagont – mint aztán kiderült, csodálatosan - Telihay Péter rendezésében?

- „Mi van?” - ezt gondoltam először. Utána rögtön azt, hogy borzasztó megtisztelő, hogy velem akarja megcsinálni. Sokat segített, amikor tisztáztuk, hogy ez voltaképpen nem is férfiszerep – Harpagonnak nincs neme, annyira meghatározza őt a mélységes mély ürességet takargató pénzsóvársága.  Fizikailag elképesztően sok volt ez az előadás, befejeztük – és azonnal szétment például a vállam, azóta is kínlódom vele. Az utolsó pillanatban csináltam meg A fösvényt – most már egyszerűen fizikailag nem menne. De ettől függetlenül is sokszor elcsodálkozom, ha véletlenül régi felvételek kerülnek elém, vagy csak visszagondolok a régi szerepeimre: ez tényleg én voltam? Hogy tudtam megcsinálni? Honnan vettem elő? Olyan furcsa. Mint egy idegenre nézek arra a nőre – vagy kislányra –, akit látok. Például nemrég egy pécsi operettfelvételt végignézve határozottan azt éreztem: nem létezik, hogy ez én voltam. Valószínűleg közben – amikor benne voltam – még nem láttam jól, nem fogtam föl magamat. De nem kell annyira visszamenni az időben: azon is csodálkozom, hogyan, honnan tudtam megcsinálni mondjuk a Médeiát. 

- A színház honlapján olvasható rövid bemutatkozásban sorolod a rendezőket, akiktől-akikkel megtanultad, hogyan kell gondolkodni a színpadi munkáról: Babarczy Lászlótól Ascher Tamáson át Mohácsi Jánosig. A szombathelyi szerepeid-előadásaid közül nekem máig alapélmény A játszma vége: az a kép, amikor Nell és Nagg – a partnered Szerémi Zoltán -  kidugja a fejét a két konténerből, és elhangzik az a gyönyörűséges emlékezés. Rendezte Zsótér Sándor – vele milyen volt a munka?

- Zsótérral dolgozni – az maga egy iskola. Bár először azt gondoltam, hogy kicsit poros már ez a Beckett-abszurd, végül sikerült átengedni magamon ezt az absztrakt, mégis nagyon-nagyon élő szerepet.  Sándor nagyon pontos, zseniálisan konkrét, érzékletes instrukciókat ad, sőt írni is szokott – van, amit meg is őriztem. Például azt, hogy „Jucus, ez nem egy elmerülni készülő gömbhal, hanem az élete végén nagyon komoly igazságot kimondó háziasszony” – valahogy így.  Nem érdekelte, hogy mit akarok láttatni az arcommal – miközben csak annyi látszott belőlem egy kukából –, az érdekelte, hogyan van ez a nő, ez a két ember a kukában, és hogy milyen hihetetlenül mély összetartozás és szeretet működik közöttük. Mindezt úgy, hogy hagyott gondolkodni és érezni valót a nézőknek: mindig fontos, hogy ők rakják össze azt a képet az előadásról, amit aztán magukkal visznek. Nagyon jó volt Zsótérral dolgozni.

- Nemrég a Vadászjelenetek a határ mellett-előadásban nyűgöztél le, Alföldi Róbert rendezésében. Barbara – a közösségből kilökött Ádám édesanyja - fegyelmezett, zárt, rezzenéstelen kőszikla, akinek a lelkében vélhetően hatalmas viharok dúlnak. 

- Végtelenül hálás vagyok, hogy összetalálkozhattam Robival, eddig nem volt lehetőségem vele dolgozni. Ezzel a szereppel is meg kellett küzdenem, de szép és fontos küzdelem volt. Van például az a jelenetünk Balogh Janival a konyhaasztalnál, amikor Barbara végül elküldi, tulajdonképpen megtagadja a fiát: „Mindegy, csak el innen. Remélem, kivernek innen. Vagy halálra vernek. Bárcsak agyonvernének.” Hogyan lehet ilyesmit az arcába mondani valakinek – a saját gyerekednek! - úgy, hogy ne legyen patetikus, ne üljön ki rád, ami belül mi van, hogy a szíved kiszakad. Nyilván végigbőgtem három próbát, mire megtaláltam az utamat. Robinak igaza volt: nem a könnyek teremtik meg a drámát, hanem az, ha közben mondjuk akkurátusan ledörzsölöm az asztalt. Vagy miközben azt mondom, hogy „...mert ha bűnöző lennél, az is jobb lenne...”, bekapok egy bonbont.

- Amit ráadásul Ádám hozott ajándékba.

- És pont ettől lett igaz az egész helyzet, már csak végig kellett csinálni a jelenetet. Robitól nagyon sokat lehet tanulni.

- Az utóbbi időből szintén emlékezetes előadás a Gyévuska, benne Felkayné szerepében a zenés nagybelépőd. Kár, hogy kikerült a repertoárból. 

- Pepe – Nagy Péter István – generációja figyelemreméltó rendezője, a világa egyedi és lenyűgöző.  A Gyévuskát – de az ötletekkel telebombázott Candide-ot is – nagyon szerettem. Sajnálom, hogy már a Gyévuskát sem játsszuk, az viszont igazi öröm, hogy jövőre is dolgozunk együtt. Nagyon várom az újabb találkozást. 

- Amikor a megbeszélt időben megérkeztél, kiszálltál az autóból és láttalak közeledni, arra gondoltam, hogy akár vonulhatnál, mint egy díva – megvan benned szerintem –, de te inkább mosolyogsz, könnyedén, kedvesen, lazán, mint egy kislány.

- Örülök, hogy ezt fölveted. Mindig fontos volt számomra, hogy annak, ahogyan engem színészként lát a közönség a színpadon, semmi köze ne legyen a civil életemhez. A színháznak olyan fokú tiszteletét nevelte belém Babarczy és mindenki más Kaposváron, hogy abból nem vagyok hajlandó engedni. Csak a színpadon vagyok színész – a többi magánügy, a többi az enyém. Amikor a Becket avagy isten becsülete című darabot játszottuk Pécsen, amibe nekem be kellett ugranom - hat hónapos terhesen játszottam végig az utolsó tíz előadásban a terhes királynét –, boldogok voltak az öltöztetők, hogy de jó, Jucus, neked nem kell tömés. De kell! Az én gyerekem az én hasamban az enyém – a tömés meg a királynéé. Nem játszom soha saját karikagyűrűben sem. Az kell, hogy Medeiát lássák, Harpagont lássák, Pernelle-nét lássák, nem pedig Németh Juditot. Közben meg jólesik, ha a nézők szeretnek és ennek jelét adják – persze, gyakran előfordul. De még az is furcsán érint, ha művésznőnek szólítanak.

- Közvetlen, nyílt embernek ismerlek.

- Ez onnan van, hogy csodálatos családból, csodálatos faluközösségből jövök. Vörösberényben anyai nagyapám volt a kántortanító, olvasókört szervezett, színházi előadásokat rendezett, ráadásul mindenki hozzá fordult minden problémájával. A családban mindenki zenélt, édesanyám is. Szerintem azóta is mindenütt azt a közösségi életet, azt az összetartozás-élményt keresem. Időközben Vörösberényből Balatonalmádi lett, oda új emberek költöztek, minden megváltozott. Egyszer meghirdettem a házat, gondoltam, fölösleges folyton azzal szembesülnöm, ami már nincs - de az ingatlanos több, kudarcba fulladt kísérlet után ráébresztett, hogy valójában nem akarom eladni. Hogyan válhatnék meg a háztól, ahol születtem? Ahol a vöröskőből kirakott lábazat közepébe édesapám belevéste a nevemet? Ha ott vagyok, ki nem mozdulok a kertemből. A fiaimmal minimalizáltuk az eredeti barackost, de van már két új meggy, két új almafa. Kaszálás, fűnyírás, permetezés, ad munkát bőven. A kertben boldog vagyok. Ott nincs kecmec: azonnal tudod, hogy rosszul csináltad-e vagy jól.