A bús férfi panaszaiból

2012. május 6.
A nők iskolája bölcs, kesernyés, csillogó humorú előadás: a főszerepben Jordán Tamással, aki összetett finomsággal játssza a rögeszmés Arnolphe - De la Souche-t. Nincs mit tenni: egyszer csak neki drukkolunk.

Amikor Valló-előadást lát az ember, tényleg tükörbe néz. És bár ez a tükör sosem szépít (sőt!), a kíméletlen, lényeglátó, sokrétű elemzés mögött mindig ott érezzük a rendező biztonságot sugárzó humánumát és derűs bölcsességét.

Ó, Moliére! Csak ámulunk és bámulunk, amikor rájövünk, hogy jambikus lejtésű verses dialógusok is szólhatnak úgy, mintha az ember lényegi, elidegeníthetetlen velejárója volna, hogy versben osztja meg a másikkal a gondolatait. (Ahogy tulajdonképpen az is.) Bár a verses beszéddel a szombathelyi Moliére-előadás minden szereplője megbirkózik, kétségtelen, hogy a legtermészetesebben, a legszebben Arnolphe-Jordán Tamás pergeti a Vas István fordításában lüktető-rímelő mondatokat. Egyes irodalmi teóriák szerint bizonyos ellenállások legyőzése hozhat csak létre igazi, nagy teljesítményeket. Így van ez a Moliére-vígjátékkal is: a vers ellenállását legyőzve szólalhat meg és ragyoghat föl az a természetes emberi beszéd, amely őrzi azért a rím, a ritmus lüktetését. Arnolphe úr szövegmondásának gazdagságához nyilván hozzájárul az a hosszú évek alatt kiérlelt, letisztult versmondói gyakorlat, amely Jordán Tamás számára alapvetően ugyanazt jelentheti, mint amikor Moliére-hősként szólal meg a színpadon: fölfogásában a vers sohasem póz és retorika, hanem közlés; mindig feltételezve a jelen lévő másikat. Arnolphe-hoz persze szükség van Jordán Tamás eredendő, a nézőt közvetlenül játékba hívó, virgonc clown-ságára is: pont így, finoman, visszafogottan.

A nők iskolája (vagy a férfiaké) Moliére-nek azon komédiái közé tartozik, amelyekben a főszereplő egy-egy túlfeszített, pellengérre állított tulajdonság, emberi gyengeség hordozója és megjelenítője. Jelen esetben az éktelen féltékenységről és a megcsalatástól való eszelős félelemről van szó: Arnolphe egy életen át építgeti, csiszolgatja bombabiztos teóriáját a lehető legjobb feleség kiválasztásáról (milyen maiak azok a nagy komolysággal előadott macsó-dumák), mígnem kiderül, hogy a kalitka-börtönbe nem Ágnest (nekem nősz nagyra, szentem) zárta be, hanem saját magát; illetve hogy a masszív kalitka-börtön nem más, mint légvár és illúzió. Valló Péter rendezőként és díszlettervezőként is erre: a teret uraló, komor fényekben csillogó börtönre-kalitkára építi föl az előadást. (Ilyen díszletelem volt Az ügynök halálában az autó.) Ha kalitka, akkor itt röpül a kismadár; ha börtön (esetleg zárt osztály), akkor bűn és deviancia, kívül a társadalmon. A nők iskolája kritikájában már maga Moliére is vitába szállt a képzeletbeli okoskodóval, aki a szerző szemére hányná: Arnolphe személyisége árnyaltabb annál, hogy csak úgy, egyszerűen, bohózati szinten nevetségessé váljon. Sokak szerint viszont Moliére nagysága éppen abban áll, hogy az emberi tartalmak ábrázolását mesterien helyezte bohózati keretek közé. A szombathelyi előadás ennek a kettősségnek valóságos iskolapéldája. Nincsen benne semmi harsányság és túlhajtottság, de éppen ezért mutatkozhat meg olyan szépen, a maga teljességében az az óramű-pontosságú bohózati masinéria (úgy is, mint sors), amely mindennek megmutatja a színét és visszáját (ugyanaz hátulról ), és az összes adódó helyzet- meg jellemkomikumot a végletekig feszíti és egyensúlyban tartja. A dramaturgi beavatkozás Duró Győző munkája.

Akik Bergson (Moliére ihlette) nevetés-elméletét bírálják, azt hányják a francia filozófus szemére, hogy az élettől elidegenedett, ismétlésben megnyilvánuló mechanizmusok (amelyekben ő a humor, a nevetés legfőbb forrását látja) sokszor éppen hogy nem adnak okot a nevetésre. De ha meggondoljuk, nincs itt semmiféle ellentmondás: Arnolphe rögeszméje legalább olyan tragikus, mint amilyen nevetséges. (Ahogy mondjuk a Csehov-hősök eszelős ragaszkodása a délibábjaikhoz.) Játékelméleti alaptétel, hogy minél többet feccöl az ember valamibe, annál nehezebben engedi el. Így van ezzel az idősödő pénzember, Arnolphe is, aki egyrészt mindent (hálát, érzelmet stb.) pénzben mér, másrészt egyéb eszközök híján mókuskerék-tehetetlensége gyorsan agresszióba fordul. Gyöngéd szeretne lenni, ehelyett rángat és üt: A nők iskolája kék-zöld foltokkal járó inzultusai egyáltalán nem a humorból indulnak. Közben Dőry Virág elegáns jelmezei jeleznek: Arnolphe ingjének meggypirosa a második részben Ágnes ruháján százszor élénkebben ragyog föl; Arnolphe feketére vált. Gyönyörű, ahogy Valló Péter kezén lassan, de biztosan fordul a kocka: a szombathelyi Arnolphe egyrészt nem tud kiszállni az egyre merészebben forgó mókuskerékből, másrészt valódi önmegértési folyamaton megy át. Ez az, ami mellé állítja a közönséget: egy majdnem elszalasztott élet melankóliája és megértése (és mégis-megélése). Ellentétben a fiatal szerelmesekkel, akik az égbőlpottyant mesebeli happy end-ben úgy vánszorognak el, mint bábok-vert hadak, szó szerint azt se tudják, mi történik velük. (Majd megtudják: előttük az élet.) A megfricskázott boldog vég abszolválásában közreműködik Arnolphe barátja: Szerémi Zoltán, Ágnes amerikás apja: Kelemen Zoltán, valamint Horace apja: Trokán Péter. (A nők iskolája ráadásul azt is megmutatja, hogy egy ilyen darabban-előadásban minden mondatnak jelentősége van; még a csak néhány mondatos szerep se működhet odavetett, meglazult csavarként a gépezetben, mert akkor szétzilálódik a jelenet.) De előbb a bűbájos és pimasz (okos? buta? ki tudja) Ágnes szerepében Csonka Szilvia ismét megmutathatja, hogy milyen az, amikor egy törékeny, de erős nő küzd és választ; Horace szerepében Kálmánchelyi Zoltán igazi, szeretnivaló, a velejéig, megronthatatlanul naiv anti-hősszerelmes (amihez az is hozzátartozik, hogy időnként nem indul a mocija). Endrődy Krisztián és Alberti Zsófi összeszokott párosa most nem autót rabol (mint a Könnyű prédában), hanem Alain és Georgette szerepében képviseli a dacos engedelmességet, Nem mellesleg díszletmozgatók és kellékesek: elegáns könnyedséggel a nehéz rácsok között.

 

 

 

 

Vonatkozó cikk:

A nők iskolája

 

szerző: Vas Népe (szerző: Ölbei Lívia)
Weboldalunkon cookie-kat használunk, melyek célja, hogy teljesebb szolgáltatást nyújtsunk látogatóink részére.