Még kisebb karácsony
Kiskarácsony, nagykarácsony, mekkora is legyen a karácsony?A karácsonyt, amelynek latin neve Nativitatis Domini, Natalis Domini (Az Úr születése), a nyugati kereszténység december 25-én, a keleti január 7-én ünnepli. A húsvét mellett ez a kereszténység teológiailag második legnagyobb ünnepe, egyben világszerte a szeretet, az öröm, a békesség, a család, az otthon napja. A keresztény tanítás szerint Jézus Krisztus Szűz Máriától született Betlehemben, s ennek időpontja - melyet Dionysius Exigius apát számított ki az 5. században - lett az egész földkerekségen általánosan elfogadott időszámítás kezdőpontja. A karácsony szó gyökere valószínűleg a latin incarnatio (megtestesülés), más felfogás szerint a szláv jövevényszavaink legősibb rétegéből származó, a téli napfordulóra utaló korcun (átlépő) igenév. E szóval a magyaron kívül csak a keleti szlovákok, a máramarosi ruszinok és a huculok jelölik az ünnepet. A magyarban él a "két karácsony" kifejezés is: a "nagykarácsony" napja december 25., a "kiskarácsony", vagyis az újév napja január 1.
Ha megkérdeznének, milyen szó jut eszembe először a karácsonyról, azt mondanám, hogy havas. Emlékeimben minden karácsony havas, a hó és a karácsony összetartoznak elválaszthatatlanul. Ezek persze gyerekkori emlékek elsősorban, hiszen az elmúlt évek, sőt évtizedek karácsonyai minden voltak, csak havasak nem. Mégis, legyen verőfényes napsütés, langy meleg, hűvös eső, borongós szeles idő, ott belül, mélyen bennem, ahol a lelkem rejtőzik, minden karácsony havas. Fehér, puha hótakaróval áldott, csendes, békés. Mintha a világ megszűnne zakatolni, zajongani, jajongani, dübörögni, harcolni, jönni, menni, kiabálni, veszekedni, ölni és meghalni. A hó mindent eltakar. Hótakaró, az egyik legszebb szavunk. Nem hangalakra, jelentésre. Megnyugvás van benne, és persze remény is. Hogy a múltra ráborulva, majd olvadás után olyan jövőt rejt, amelyben minden jobb lesz. Szebb lesz. Már gyerekként megtapasztaljuk persze, hogy ez illúzió, de jó hinni benne. Mint abban is, hogy a Jézuska hozz a karácsonyfát, hogy az angyalok díszítik fel, hogy az égben néha bál van. Ezért aztán, amikor a hótakaró nem takar semmit, mert egyszerűen nem létezik, akkor is ott van. A képzelet nagy erő. A képzelet maga a megváltás. Életet, létezést mentő erő. Erről szólnak a művészetek, a versek, a színház, egy halk zongoradarab, vagy fuvolaszó, egy festmény, egy pasztell, vagy krétarajz, egy regény, aminek soha sincs vége. Ahogy a karácsonynak, és a hótakarónak sincs. Mert ha vége, mindennek vége.
Kis karácsony? Nagy karácsony? Mekkora karácsony? Hány méter a fa? Hány kiló az ajándék? Hány köbméter a díszdoboz? Számít bármit is? Csak a hó számít, ami betakarja a lelkünket, betakarja a karácsonyt. A havas karácsonyt. Azt az egészen kicsi karácsonyt, ami elbújik bennünk majd azután is, ha leszedtük a fát, s jön a Vízkereszt, vagy, amit akartok. Jön a sár, a latyak, a szaloncukor üres papírja, a gömbökről földre hulló csillámpor, a felesleges csomagolópapír, amely pont olyan, mint a világ, a létezés. Összegyűrt, kidobandó. De ott van azért az a hótakaró, ami soha nem olvad el. Ez adhat megnyugvást egyedül.