Ilyen egy üvegpörgetés nélküli vetkőzős parti

2021. május 23.
Mintha beültem volna kedvenc online csatornám, a Cinego elé egy angol filmre: mindvégig otthonos érzés. Bár a darab – Abigail bulija – voltaképpen semmi egyébről nem szól, mint arról, hogy a megszokott hétköznapi helyzetekben a megszokott hétköznapi szerepeink mennyire közhelyesek. És mennyire közhelyesek, tapintatlanok és üresek tudunk lenni ezekben mi magunk.

Amennyire kiéhezetten ültem be az első lockdown utáni színházra, mostanra annyira természetes lett, hogyha péntek este van, akkor előkotrom a táskából a fekete maszkot (plusz védettségi igazolvány, személyi), aztán irány a szombathelyi színház! Rázódom visszafelé az életbe, nem is panaszkodom!

Bár az elmúlt hetek nagy tanulsága pont az, hogy tényleg nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni. Nem lehet ugyanonnan folytatni, ahol korábban abbahagytuk. A Mohácsi-testvérek Farsangja volt a covid utáni első színházi beavatásom. Ezen a bemutatón még pont ezt éreztem végig, hogy nem csak nekem, de a színészeknek is szokni kell a helyzetet. Újra kell tanulni a szerepeinket, a nézőét is, a színészét is. Múlt héten Zsótér Sándor rendezése, A játszma vége aztán a néző-pontomat tette próbára. Ehhez képest Czukor Balázs mostani premierje, az Abigail bulija egy otthonos, komfortos színházi élmény.

Mintha beültem volna kedvenc online csatornám, a Cinego elé egy angol filmre: mindvégig otthonos érzés. Bár a darab – Abigail bulija – voltaképpen semmi egyébről nem szól, mint arról, hogy a megszokott hétköznapi helyzetekben a megszokott hétköznapi szerepeink mennyire közhelyesek. És mennyire közhelyesek, tapintatlanok és üresek tudunk lenni ezekben mi magunk.

Helyszínünk London kertvárosa (bár valamiért, talán a merész tapéta miatt, folyton New York jut eszembe). Pár szomszéd összejön egy könnyed esti italozásra. Nem, ez nem egy farmeres joggingos kertipartis buli, ez még a hetvenes évek. Megvan ez gyerekkoromból, akkoriban még tényleg csiniszoknyában és öltönyben jártak egymáshoz az emberek. Mi meg, korán ágyba zavart kölykök, pizsiben leskelődtünk, hogy buliznak a felnőttek. A vasfüggönyön innen is, a fusiban készíttetett, műbőrrel kárpitozott bárpulton is folyt a Napoleon konyak, még táncoltak is, csak nem Elvisre hanem Kovács Katira.

Nagyon megvan ez a világ – ami most Mike Leigh színdarabjából is visszaköszön. A kertvárosi középosztály – ezt szedi most cafatokra Czukor Balázs rendezése is.

Semmi extrát nem csinál az író, és ezúttal a rendező sem. Nem nyúl bele sem a történetbe sem a szövegbe, nem aktualizál, nem is csinál a kertvárosból sorompós lakóparkot. Csak finomra hangszerel. Viszont jó látni, hogy ez a színdarab mondatról mondatra él, valódi párbeszédeket hallunk, hús-vér karaktereket.

Pedig a felszínes csevegésen, iszogatáson és némi táncoláson kívül elsőre nem is sok minden történik. Az egyetlen helyszínen az alaphelyzet és a karakterek lényege nem sokkal színre lépésük után azonnal feltérképezhető. Semmi szokatlan, egymást tapogató, kicsit feszengő csevej; idegesítő fecsegés a semmiről. Ismerős, unalmas emberek mennek az agyunkra lassan, de határozottan – aztán kiderül, hogy épp ez a cél.

Mint egy finomra hangszerelt kamarazenekarban, úgy dolgoznak össze a szombathelyi színészek.

Gyakran nem az a lényeg, ki beszél, ki játssza a vezérmotívumot, hanem közben a többiek mit csinálnak, hova néznek, kire figyelnek, hova ülnek. Sokszor nem is a verbalitás fontos, hanem a metakommunikációból vesszük le a lényeget. Ahogy Antal D Csaba stíröli Nagy Cilit hátulról, vagy Kelemen Zoli eszi a szendvicsét; ahogy Bálint Éva izzadt tenyérrel szorítja a poharat, vagy nézzük Herman Flóra setesuta sminkjét és testtartását, abban egy naivan elrontott élet minden pillanata benne van.

Ez egy olyan előadás, amiben mindenkire hálás feladat vár: nincs mellékszereplő. Feszültséggel teli, finom összmunka, amiben nem csak azt érdemes figyelni, ki mit mond, a lényeg közben folyamatosan zajlik.

Czukor Balázsnak és csapatának igazi érdeme, hogy remekül működnek ezek a karakterek, élvezetes ez az összejátszás.

Nem tudom Antal D Csabát, Kelemen Zolit vagy Bálint Évát láttam-e már valaha ennyire jónak, ennyire remek csapatjátékosnak. Nagy Cilit biztosan, de neki volt már rá lehetősége, hogy eljátssza az érzéki, vibráló idegekkel szikrázó-sziporkázó szépasszonyt. Ahogy telik az idő, úgy lesz egyre idegesítőbb primadonna, a végén már a fejére húznánk azt a cuki-giccses mázolmányt, hogy legalább egy percre legyen csend.

Hogy mit kapunk közben?

Igazából semmi jót, és mégis, meghitt otthonosságot. Ismerős közhelyeket, ismerős feszültséget. Sivár tükörképet a mindennap játszott szerepeinkről. Széteső kapcsolatokat látunk, kertvárosi magányt, páros unalmat. Ahogy fogy az alkohol, vérmérséklettől függően úgy vetkőznek le a szereplőink, hullanak le az álarcok, egyik hagymahéj a másik után. Mi marad?

szerző: Longform (szerző: Pais Szilvia, fotó: Mészáros Zsolt)
Weboldalunkon cookie-kat használunk, melyek célja, hogy teljesebb szolgáltatást nyújtsunk látogatóink részére.