A nő, a férfi és a tenger

Vajon miért szeretik a nők a tengert? Kérdezi Krúdy novellafűzérében Szindbád, a hajós, aki harmadik útján egy régi városba téved. Nem emlékszik Lenkére, hiába egy évtized távlatából sok minden feledésbe merül, az Arany oroszlánhoz címzett fűszeres bolt kirakatában azonban régi fotográfiák elindítják az emlékezést.A kirakati fotókon mindenféle nők néznek csöndes, ábrándos mosollyal a tengerpartról Szindbád gyönyörűszép arcába. De vajon miért tartozik a női önképhez a végtelenül elterülő, állandó mozgásban, sikamlásban, csillámlásban zúgó tenger. Az ábrándozó önkép elmaradhatatlan attribútumává válik a nagy kékség. A tengerparton fürdő halászleány, a vízből születő Aphrodité, egytől egyig olyan toposz, amelynek ismeretében minden bájos szép nő véges emberi létében tengerparti háttérrel halhatatlan istennőnek láthatja magát. Lenke fotográfiájáról hiányzik a tenger, fáradtan és kissé hervatagon néz a képről a szép Szindbádra.

A nagy eposzok játszódási helyszíne is a tenger. Hány és hány istennőt, nimfát és szirént ismerünk, akik a hatalmas vizek partján ölelték magukhoz a halandó férfit. Odüsszeusz a tízéves trójai háborút követően még további tíz éven át hányódik a végtelen tengeren, míg megérkezik a hőn áhított Ithakába. Kis kitérőkkel telik el egy évtized. Kirké és Kalüpszó, éneklő szirének és furfangosan lemészárolt Küklopsz szegélyezi útját. Hősünk jól tűri a kényeztetést, hét éven át hagyja, hogy drága balzsammal kenegessék, sült hús enyhítse étvágyát, jó borokkal és forró ágyékkal várják minden este. De Kalüpszó nimfa hiába áhítja urául, hiába ígér neki halhatatlanságot, a férfi keservesen sír esténként a hullámzó tenger partján. Viruló erdő, jóillatú ciprus, buja széles szőlőtőke szegélyezi útját. Mezei violák és petrezselyem tarkállott mindenütt, a szépfonatú nimfa, az isteni úrnő szíve szakadt, mert nem lelte Odüsszeusz odabent a barlangban. Mert Odüsszeusz a víz partján ült és sírt, könnyel sóhajjal, siralommal tépte a lelkét. Könnyhullajtva csak a meddő tengert nézte egyre. Zeusz Hermésszel üzent, Kalüpszónak, hogy engedje el Ithaka királyát. Kalüpszó látta, hogy akit férjéül óhajt, annak nem szárad soha a könnye. Nem folyót, de tengert sírt a hazájáért, családjáért leleményes Odüsszeusz, és legalább ennyi sós könnye hullt okosszívű Pénelopénak. Aki várt, egyre várt széles tengerek partján, bámulva a végtelent, mert nem férjet akart. Odüsszeuszt akarta. Tudta, hazajön egyszer. Hozzá.

Störr kapitány, a tengeri medve Füst Milán A feleségem története című regényének főszereplője fényből és tengervízből álmodja újra a nejét. Lizzyről azt írja a szeme színére alig tud visszaemlékezni. Kéknek mondaná, vagy inkább borostyánszínűnek, amely esetenként elmélyül az indulatoktól vagy borús időben is kékre sötétül. Hogy a lelke milyen? Hát, mint a levegő vagy a víz, nyoma se marad a hullámainak. Persze nemcsak a nők akarják látni a tengert. Alessandro Baricco Novecento kötetének főszereplője, akit a filmvászonról az óceánjáró zongoristaként ismernek sokan 32 éve hajózik, de egyetlen célja van: egyszer leszállni a hajóról és a szárazföldről nézni meg a tengert. Ha csak a hajó korlátján hajol ki a biztonságos kikötőben, az nem elég neki. Novecento T.D Lemon azt mondja: Az nem ugyanaz. Mégpedig azért nem, mert egyszer egy Baster nevű fickó elmesélte neki, hogy negyven év gürizés után az aszály elvitte mindenét és nekivágott gyalog Angliának, és meg sem állt Londonig. De eltévedt és egy jelentéktelen kisvárosban kétszer balra kanyarodva egy domb mögül egyszer csak váratlanul meglátta a tengert és felkiáltott: Az élet végtelen. Novecento tehát meg akarta hallani a tenger hangját. Ahogy ő mondja, hallani fogja, ahogy kiabál. Esterházy Péter Egy nőjében is találunk olyat, azt az egyet, aki vágyik a tenger után. Van egy nő. Gyűlöl. Vágyik a tenger után, világló derengés, fénycsorgás, se sötét, se világos, örök esthajnal. Addig-addig ireg-forog, míg tengerre nem lel. Szól a szöveg. A tengert nézik ahogy csillámlik, csúszik és remeg. A szerelmesekről pedig azt mondja, van valami apály-dagály a viszonyunkban. Gyakran látjuk az állandóan változó tengert az erő, a kiszolgáltatottság a szenvedély és a változás szimbólumaként. A hullámzó tenger az elme zavarodottságát is jelképezheti, csapongó képzelet, őrjöngő szenvedély, máskor szivárványos elcsitult sima víztükör… Esterházy vágyott nyugalmát ebben a néhány mondatban fogalmazza meg: Úgy feküdtem ott a nővel, avval a nővel abban a szobában (még vagy öt percet, mint egy lapos vígjátékban), hogy nem volt kérdés bennem és nem intéztetett kérdés hozzám sehonnét, se Karéliából, se a Csallóközből, se a Mennynek ő országából. Létem, voltom, fekvésem nem volt kérdéses, ezt akartam mondani. Gabriel Garcia Marquez A pátriárka alkonya című regényében már nem is tenger, de óceán terpeszkedik a szárazföldtől végtelen messzeségbe. Az óceán, aminek nincsenek emlékei, ahogy főhősének a pátriárkának meg sorsvonala nincsen. Sorstalan tenyere utalhat isteni jellegére. Emlékek nélkül ugyanis nincs emberi élet. A történetmeséléssel viszont múltat eszkábálhatunk magunknak. Hogy emlékeink legyenek, élnünk kell! Szálljunk hát le a hajóról és a tengeren lehúzott harminckét, negyvenhat, ötven, vagy száz év után menjünk le a szárazföldre, hogy láthassuk a tengert, akár Danny Boodmann T. D. Lemon Novecento.