Dragomán György receptjei élethez és regényíráshoz

A Weöres Sándor Színház Kötelező olvasmány sorozatán pénteken este Dragomán György legújabb regénye, a Máglya, és egy kedves-mosolygós-boldog író volt terítéken.

Nem kellett sokat várnunk (kilenc évet) erre a mágiára (avagy Máglyára): ruhatár és ismerősök, mire a WSSZ klubjának alkalmi nézőterén a helyünket megtaláljuk, Lévai Balázs kérdező-műsorvezető már a felvezetőjénél tart. Rácsodálkozik arra, hogy Szombathelyen ennyien kíváncsiak a kortárs irodalomra (elővételben minden jegy elkelt, és a pótszékek után pót- pótszékeket kellett még behozatni).

Az ok: Dragomán György kilenc év után új regényt írt, a misztikus-realista, remekmű-gyanús Máglyát, a Fehér király folytatását, amit nem csak a szerkesztők, az olvasók is türelmetlenül vártak. Másrészt Márai Sándor óta egyetlen magyar írónak sem sikerült ilyen zajos nemzetközi siker besöpörnie, mint Dragománnak ezzel a diktatúra-regénnyel. Eddig több mint 30 nyelvre fordítottak le, lelkesedést kiváltva olvasókból és a kritikusokból Németországtól az Egyesült Államokig. (A Fehér királyból éppen mostanában forgatnak filmet Angliában).

Dragomán persze ennél is fontosabb a helyieknek, nekünk ő tiszteletbeli szombathelyi. (1973-ban született Marosvásárhelyen, majd a család 1988-ban Szombathelyre költözött. Itt a szombathelyi Nagy Lajos Gimnáziumban érettségizett 1992-ben, aztán az ELTE bölcsészkarán folytatta tanulmányait angol-filozófia szakon.) Ahogy meséli, neki Szombathely már nem a gyerekkorral, hanem a felnőtté válással volt egyenlő. Viszont most utazott először úgy Szombathelyre, hogy már nem hazalátogatott, hanem vendégként érkezett: édesanyja pár napja hozzájuk költözött Budaörsre.

Amiről most nem esett szó, feleségét szintén Szombathelynek köszönheti. (Szabó T. Anna 1987-ben települt át családjával Magyarországra, és a gimnáziumot szintén Szombathelyen végezte. )

És, hogy Romániából miért épp ide jöttek?

Kíváncsiskodott Lévai, hiszen ennél messzebb már nem kerülhettek volna. Az ok egyszerű – viccelődött az író - ők a legutolsó nagy hullámmal érkeztek Erdélyből, amikor a keleti országrész már megtelt. Másrészt fogorvos édesapja és irodalomtanár édesanyja (aki szombathelyi Nagy Lajos gimnázium tanára volt) Pécs és Ajka után itt talált munkát.

Először úgy érkeztek a városba, hogy még nem volt lakáskulcsuk, édesanyjával kívülről leskelődtek befelé az ablakon a Szily János utcai házba, ahol élni fognak.

Hogy identitását mennyire határozta meg ez a város?

A válasz: egy kicsit biztosan. „Szombathelyen éreztem meg, milyen határ mellett élni. Ez akkor tudatosodott bennem, amikor azt vettem észre, hogy írtam pár dolgot, ami a határ mellettiségről, a határátkelésről szól.”

Másrészt annyiban szombathelyi maradt, hogy most is megnézi, hogy áll épp a Haladás a focibajnokságban. „De pont most nem is tudom” – magyarázkodott, mire Lévai Balázs és Jordán Tamás segített: úgy az utolsó és az utolsó előtti helyen, de mivel Radó felgyógyult a sérüléséből, még bármi megtörténhet… Jordán Tamás hozzátette, nincs ok az elkeseredésre: „az NB II-ben sokkal több a győzelem.”

Aztán rátértünk a legújabb regény, a Máglya boncolgatására. Amiről első körben azt érdemes tudni, az irodalmi élet kilenc éve várja a megjelenését. Városi legendák keringtek arról, hogy már elkészült, és leadta, aztán a nyomdából visszavette... Dragomán ezekről nem is hallott, csak ha regényről van szó, lassan ír, ennyi.

Mert az írás olyan, mint a horgászat

Időközben azért írt még egy regényt, a folytatást (a trilógia harmadik részét, amire már csak keveset kell várni, és az is megjelenik), és még két novelláskötetet. Másrészt, ha regényről van szó, csak akkor fejezi be, amikor úgy érzi, az tényleg be van fejezve: „Annyit dolgoztam határidőre, amit ha fordításról van szó, mindig be is tartottam. De ha regényt írok, akkor szerintem nem jó dolog így dolgozni. Nekem ez olyan lenne, mint időre horgászni. Meg kell látnom azt, amit megcsinálok, amíg nem látom meg, addig az nincs meglátva, ezt nem tudom akarattal szabályozni.”

Más írókkal ellentétben viszont pontosan érzi, egy regény mikor kész, mikortól nem szabad hozzányúlni: „ez egy gyönyörű kegyelmi pillanat”. Persze vannak olyan elégedetlen olvasók, akik kíváncsiak arra, hogy mi lesz egy-egy szereplővel, de nem szabad ebbe belegondolni, meséli, mert akkor azt újra csak tovább kell írnia. ”

A Máglya 42 fejezetből és közel 150 snittből áll, olyan, mint egy térbeli kirakó, amit mozgatni kell

Egy 13-14 éves árva leány hangján szólal meg, aki természetesen maga a szerző: „Emma én vagyok” (mondja, ahogy Flaubert is Bovaryné, aki amúgy Emma, micsoda véletlenek. Sejthetően Erdélyben járunk, erre utalnak a tájnyelvi szavak, de a történet bármely posztszocialista térség bármely államában játszódhatna. Nem ez a lényeg. A főhős, Emma szülei meghalnak autóbalesetben 1989-ben, nem sokkal a diktátor (a könyvben „tábornok”) kivégzése és a forradalom után. Emmát a nagymamája veszi magához, aki azonnal elkezdi a kislány beavatását, napról napra ismerteti meg vele a láthatón túli világot…

A regényírás magánügy, kívülről roppant érdektelen dolog

Dragomán, ahogy a legtöbb író, reggel szeret dolgozni: akkor kell nekimenni egy nagyregények, aztán ha baj van, akkor egész nap küzdeni kell vele. Nem sokat javít. Három fázist különít el: a látás (az olyan, mint sötétségben figyelmi és tapogatózni), a szerelés és a lyukbetömködés fázisát. És a látás pillanata egyedül, ami nem fájdalmas.

Minden írás számára a mondat szintjén kezdődik. Akkor jó egy mondat, ha sem bele nem kerülhet semmi, sem ki sem kerülhet belőle egy szó sem, ha nincs benne semmi feleslegesség.

Vannak helyzetek és történések, amik inspirálják, de inkább a tárgyakra és a gesztusokra emlékszik, nem konkrét megtörtént sztorikat formál újra. Például Varsóban várakozott a repülőtéren, a beszélgetésre már nem emlékezik, csak arra, hogy két üzletember ült mögötte, és az egyik ezt mondta a másiknak: „a Liszt Istene vagyok” Ezt a mondatot fűzte tovább aztán egy novellában.

Eldöntöttem aztán, nem akarok többet gondolkozni, inkább író leszek

Ahogy a Fehér király a diktatúráról, a Máglya a rendszerváltásról szó, de egyik sem korhű történelmi regény. Szeret fantommúltat építeni, egy fantomtörténetet mesélni. A központi problematikája pedig a szabadság. Érdekeli, hogy az ember hogyan lehet szabad, hogyan függ össze az önmegismerés és a szabadság, hogyan alkot furcsa hármas láncot az erőszak, a félelem és a szabadság.

Mi az, hogy szabadság? Annak idején filozófusnak készültem, és azt gondoltam, hogy majd én, mint filozófus meghatározom azt, hogy mi a szabadság. Megpróbáltam körbeírni, de nem sikerült. Eldöntöttem aztán, nem akarok többet gondolkozni, inkább író leszek, és írás közben sem esszéregényeket fogok írni, az én szereplőim nem gondolkodnak, élnek. Eddig bírtam, mostanság egyre kevésbé bírom, egyre inkább érdekel ez is.”

Nem szeretne élő színházi szerző lenni

Ehhez ő túl független - mosolyog, nem érdeklik a hatalmi játszmák. Ahogy meséli, valószínűleg halottként lesz színházi szerző, mert senki kedvéért nem lenne hajlandó módosítgatni szövegein… Soha életében nem volt főnöke, sem beosztottja, számára ez mindennél fontosabb.

Végezetül közkívánatra még megosztja híressé vált (legalább negyven emberről tud, aki az ő receptje alapján süti a mindennapi kenyerét) kovászos parasztkenyerének receptjét. Egyszerű: só, liszt, víz, valamint kovász kell bele (amit 9 éve nevel), és húsz szabad óra, míg elkészül vele, na és egy vaslábos, amiben bedobja a sütőbe… Ennyi.

Nyugat.hu (Szerző: Pais-H.Szilvia)
2015. január 17.