„Sokszor a színház mentett ki a bajból…”

Misi azonban életében először most társulati tag, havi fix fizetéssel, biztos családi háttérrel. „Ennyire kiegyensúlyozott még soha nem voltam életemben. Mit is mondhatnék még?” – Mosolyog, majd egy doboz szójatejet tesz le az asztalra.

- Szójatejet iszol?

- Igen, próbálok nagyon odafigyelni a táplálkozásomra. Régóta vegetáriánus vagyok. Törekszem arra is, hogy minél tisztább ételeket fogyasszak, minél kevesebb tartósítószerrel és mesterséges adalékanyaggal.

- Épp a Mackó kalandjai próbájáról siettél. Mióta foglalkoztat a rendezés?

- Amikor a filmes karrierem beindult, 17-18 évesen már kacérkodtam vele, de akkoriban még nem volt hozzá elég bátorságom. 22 évesen rendeztem először, még nyári táborokban, és elég jól is ment. A Mackó kalandjai lesz a talán a tizenharmadik rendezésem.

- Vittél már színre más meséket is, például Lázár Ervint…

- Nagyon szeretem a műfajt. Egy gyerekszínházban nőttem fel Debrecenben. 1983-tól 1990-ig a Várhidi Attila vezette Főnix Diákszínpad és az Alföld Gyermekszínpad tagja voltam. (Attila egyébként Kőszegről származik.) Tán épp azért is roppant izgalmas látnom a Róbert Gida szerepére készülő gyerekeket. Még csak pár hete próbálunk, de például Dodó (Tóth Domonkos) már abszolút profiként mozog a színpadon. Körülbelül ennyi idős lehettem én is, amikor először eljátszottam egy szerepet. Nagyon izgulok értük, számomra most az a legfontosabb, hogy jól érezzék magukat. Annak ellenére, hogy nincsenek könnyű helyzetben, hiszen bedobtuk őket a mélyvízbe. A szereplőválogatáson már direkt erre a szerepre kerestünk gyerekeket, olyanokat, akiknek van rutinjuk. Hiszen tudtuk, a bemutatóig nem lesz sok időnk. Majd megszakadt a szívem egy-két srácért, akik roppant tehetségesek voltak, csak a tapasztalatuk hiányzott.

- Dolgoztál már gyerekkel?

- Igen, több helyütt is, színjátszótáborokban, művészeti iskolákban és drámatagozatos osztályokban. Egyébként, ha rajtam múlna, kötelező jelleggel minden iskolában bevezetném a színjátszást, hogy a gyerekek megtanulják az indulataikat kezelni. Engem is sokszor a színház mentett ki a bajból. Nehéz sorsú, rosszcsont gyerek voltam. Latinovits mondta egyszer, a színház gyógyító menhely. Egyszerre kezeli a benne dolgozókat, és az odajáró nézőket.

A mozdulatokat szinte érzed a génjeidbe…

- A premierdarabban, a 9700-ban a barantázó városatyát, Vépmegyeri Gézát alakítod. Honnan jött a szerep és a baranta?

- Döme (Dömötör Tamás) a próbák során mindenkitől azt kérte, gondoljon ki egy saját produkciót. Én sem az énekléshez, sem a tánchoz nem értek, viszont számos küzdősportot űztem, és régóta szerettem volna megtanulni barantázni. Találtam egy szombathelyi csoportot, akikhez lejártam, és akikkel két-három hónapon át edzettem. Így indult az ősmagyar-jelenet, erre találtuk ki aztán az egész figurát.

- Mi vonzott benne?

- Azért tetszett, mert ötvözi a harcművészetet és az ősi magyar hitvilágot. A mozdulatokat szinte érzed a génjeidben. Szívem szerint most is rendszeresen edzenék, csak a színházban annyi a teendő, hogy ritkán jut rá idő. Egyébként itt szoktunk gyakorolni az épületben. Azonban most, hogy négy produkció próbái mennek egyszerre, egyre nehezebb szabad termet találni.

- Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy aki az ősmagyar hitvilággal foglalkozik, az minimum kőkemény jobboldali, esetleg szélsőséges… A te Vépmegyerid nem ezt a sztereotípiát hozza. Hogy vagy ezzel?

- A szerepben próbáltam méltóságot adni azoknak, akik hisznek ebben… Én próbálok úgy magyar érzelmű lenni, hogy közben a liberális gondolkodást képviselem. Sokan megütköznek ezen, hiszen vagy nagyon jobbosnak kell lenned, vagy nagyon magyarnak, vagy nagyon liberálisnak és baloldalinak. A kettő között nincs normális út. Úgy tapasztalom, aki igazán magyar, az nem szélsőséges. Csak rájuk öntik ezeket a dolgokat, és a politika szándékosan elmossa a határvonalat. Másrészt nem tudom miért baj az, ha valaki fontosnak tartja az identitását.

- A következő darab, a Szerelmes Balázs a film és a színház műfaját ötvözi…

- Érdekes feladat lesz, roppant izgalmas, amit Döme kitalált. Úgy játszunk, hogy a partnerünk nem lesz jelen. Ilyen még a játékfilmek felvételekor sincs. Ha a képernyőn egyedül vagy, felvételkor akkor sem csupán a kamerának játszol. Meglepő, de magam is tapasztalhattam, hogy külföldön a nagynevű szupersztárok is - mint például Stephen Rea, akivel együtt dolgozhattam - odaállnak a kamera másik végéhez, és eljátsszák a jelenetet.

- Amerikában meddig jutottál a filmes hiearchiában?

- Ebbe a világba roppant nehéz bekerülni, nem is tudom, kinek sikerülhet egyáltalán. Én azt látom, azoknak, akik már Európában is karriert tudtak építeni, díjakkal és ismertséggel a hátuk mögött próbálnak szerencsét. Elsősorban nem azért mentem ki, hogy filmsztár legyek, hanem hogy tanuljak. Szakmailag nagyon sokat kaptam kint.

- Mennyiben más egy ottani színiiskola?

- Teljesen. Itt Magyarországon csak beszélünk a dolgokról, közben kevés mesterségbeli technikát ismerünk, odakint pedig pont fordítva van. Hihetetlen szimpatikus számomra az az egymásra figyelés is, amivel odakint találkoztam, és az a technikai tudás, ahogy felépítenek egy szerepet. Előtte például rengeteg előtanulmányt és interjút készítenek. Engem is meglepett, hogy olyan szupersztároknak, mint Robert de Niro vagy Dustin Hoffman, mind a mai napig színésztanáruk van. Úgy tartják, ahogy az olimpiai bajnokoknak lehet edzőjük, úgy a színészeknek is, bármekkora sztárok. Amerikában azt mondják a színészre: actor. Acting azt jelenti, csinálni valamit, ami valamilyen szándékot jelent. Nálunk a színjátszásban az érzelem a legfontosabb. Ha viszont a két szemléletet összegyúrjuk, abból hallatlanul izgalmas dolog jöhet létre.

Egy színész számára mindig az a legnehezebb, ha nem hívják…

- Tizenegy éves korod óta hol színpadon vagy, hol filmezel. A kilencvenes évek elején a „Sose halunk meg” miatt egy ország szeretett meg. Milyen volt akkoriban hazai „sztárnak” lenni?

- Ezt szerencsésen megúsztam, semmit sem éreztem belőle. Pont akkor, amikor a fim bemutatója volt, én a kaposvári színházban dolgoztam, teljesen kopaszon. A Woyzecket játszottuk, amelyben minden színész leborotválta a fejét. Nagy botrány is lett belőle. Akkoriban ott Kaposváron is kevesen tudták, hogy én a filmben játszottam…

- Miért mentél világgá?

- 27-30 éves korom körül kicsit elegem lett az itthoni dolgokból, persze, több összetevője is volt ennek, de tény, nem jöttek úgy a munkák, vagy amik jöttek, nem érdekeltek. Akkor döntöttem úgy, hogy világgá megyek. Egy ideig az embert hívták mindenfelé, aztán meg nem. Egy színész számára mindig az a legnehezebb, ha nem hívják. Nem az a legnagyobb baj, ha rossz szerepet játszik, vagy rossz darabot fog ki, hanem az, ha egyáltalán nem játszik. Abba bele lehet őrülni, tényleg.

- Miért történt így?

- Nem tudok azok fejével gondolkodni, akiknek három-négy filmjét sikerre vittem, aztán meg nem hívtak…

- A színművészétivel nem kacérkodtál?

- Dehogynem, csak elsőre kirúgtak. Még nem ismertek, ez még a „Sose halunk meg” előtt volt. Most utólag már úgy gondolom, talán nem is baj, hogy így alakult.

- Nem érezted ennek hátrányát?

- Két-három nagyon buta szituáció kivételével nem. Szerencsére a legtöbb színházban – mind a pozíciót, mind a szerep nagyságát tekintve - mindig is jobb helyzetben lehettem, mint a főiskolát végzett színészek. Egy filmnél pedig, ha elmész egy szereplőválogatásra, Magyarországon kívül senkit sem érdekel, milyen iskolát végeztél. Megkapsz egy szerepet, beállítanak a kamerával szemben, és azt hívják vissza, aki a legjobb. A lényeg abban az adott pillanatban van, ahogy teljesítesz. Itt a színháznál az igazgató úr sem végzett főiskolát, ahogy a társulat fele sem. Mégis remekül tudunk együttműködni, úgy hogy nem az a fontos ki honnan jön, hanem az, ki mit csinál. És hogy értelmes ember módjára össze tudjunk fogni a jó ügyért…

- Jársz még castingokra? Nem hiányzik a filmezés?

- Két héttel ezelőtt is voltam, egy külföldi filmhez. De hogy mi lesz az eredménye… Régebben előfordult, hogy egy-egy szereplőválogatás után napokig nem aludtam, izgultam, jaj Istenem, mikor hívnak vissza. Azóta rájöttem, az a legokosabb, hogy miután kijövök, rögvest el is felejtem az egészet. Aztán meglepődöm azon, ha visszahívnak. Azért eszembe jut egy kollégám, akivel nemrég az öltőzőben a Filmszemle híreit olvasgattuk. Ő mesélte, csupán egyet szeretett volna, hogy a tizenöt év alatt, amióta a pályán van, csak egy napot forgathatott volna. Akkor mit mondjak én, aki több mint harminc filmben lehettem benn? Ha egy napot se forgatok többet, akkor sincs okom panaszkodni. Itt Szombathelyen egyébként pont az a jó, hogy sok melónk van, hogy az igazgató úr gondoskodik róla, hogy ne unatkozzunk. Nagyon sok darab készül, és fel se merül az emberben, hogy elégedetlenkedjen.

- Filmrendezéssel nem kacérkodtál?

- Egyszer jó lenne, de sokkal több pénz kell hozzá, ráadásul nekem az írás nem az erősségem. Engem igazából a színészvezetés, a színészekkel való közös munka érdekel. De nagyon sok tervem van, aztán meglátjuk, mit hoz a jövő.

- Hol szeretsz jobban dolgozni, színházban vagy filmben?

- Mindkettőt nagyon szeretem, de a film nagyon hiányzik, nagyon szeretek forgatni. Remélem például, hogy Dömének, aki filmrendezőként végzett a főiskolán, sikerül megfilmesíteni a Czukor Showt.

- Életedben először vagy egy társulat leszerződött tagja…

- Hívtak régebben is, de akkoriban a szabadság fontosabb volt… Amikor aztán visszajöttem Amerikából nagyon nehéz volt a nulláról kezdeni, és idáig felküzdeni magam.

- Elfelejtettek?

- Igen. De, most itt vagyok, alapító tagként az ország egyik legjobb társulatánál, ahol igazi szakmai kihívások várnak rám, és hihetetlenül jó a légkör. Hiszek abban, hogy el lehet érni bármit, csak dolgozni kell.

- A Kamara Savaria kötelékébe már a társulat megalakulása előtt is játszottál. Számomra a legemlékezetesebb alakításod a Czukor Showban Imre Béla volt.

- Igen, de vendégként játszottam itt a Mandragórában is. A Kamara Savaria történetében először fordult elő, hogy el kellett küldeni nézőket azért, mert csak nyolcvan férőhely volt, és nem fértek be. Nagyon büszke vagyok erre. Később ez a Czukor Show-nál is előfordult. Az Imre Béla szerep olyan volt, amiben végre meg tudtam mutatni, mit tanultam az elmúlt évek során. A darabot játszottuk párszor a Nemzetiben, amikor többen odajöttek hozzám kollégák, akik nyíltan elmondták, nem is gondolták, hogy ilyen jó színész lett belőlem. Én meg rávágtam, nem tudtátok, mert nem hívtatok…

- Miként kerültél kapcsolatba Döméékkel?

- Péter Kata révén. Tizenhárom éves kora óta ismerem (én akkoriban húsz év felett jártam), ő gyerekszínjátszó volt, én már színészkedtem. Én ajánlottam neki például a színművészeti előtt felkészítő tanárt. Dömét is ismertem még abból a korszakából, amikor a Bárka színház stúdiósa volt. Persze ki gondolta volna akkoriban, hogy tizenakárhány év múlva közösen csinálunk majd színházat. A Czukor Show-ban nagyon jól sikerült a közös munka, ami a Tamásnak (Jordánnak) is megtetszett. Abból az előadásból a hat színész közül négyen le is szerződtünk Szombathelyre. Tamással egyébként a „Sose halunk meg”-ben játszottunk már együtt, még '92-ben.

- Mi vonzott Szombathelyre, a Weöres Sándor Színház kötelékébe? Nem érzed úgy, hogy túlontúl messzire kerültél Pesttől, Londontól, Los Angelestől?

- Messze van persze, de, ha meg tudnánk oldani, hogy a feleségem is itt dolgozzon, nem is nagyon vágynék máshová. Egyébként nagyon nyugodt, szerethető és élhető kis város ez. Magam is vidéki vagyok, tiszafüredi, és Debrecenben nőttem fel.

Mostanában egyébként megint foglalkoztatott a téma, hogy ki kéne menni külföldre, azonban ilyen lehetőséget nem szabadott volna kihagyni. Nem hinném, hogy az elkövetkező 15-20 évben alapítanak másutt is színházat. Hatalmas, felemelő pillanat volt ez, és örülök annak, hogy részese lehettem. Megható és példaértékű, ahogy a város egy emberként a színház mellé állt. Összefogásával példát mutat az országnak. Ezért sem értem a lakások körüli, politika gerjesztette maszatolást. A színészek egy része eddig kiadatlan önkormányzati lakásokban lakik. Nem veszi el a helyet senkitől, és többet fizet a szabadpiaci árnál.

- Nem zavar, hogy a társulat egy ideiglenes játszóhelyen, kopottas helyőrségi klubban kapott helyet?

- Lehet kopottas, de a miénk, és már sikerült belaknuk! Persze előadások alatt a díszletezőkkel együtt ott szorongunk húszan a takarásban, és mi is segítünk nekik, hogy elférjenek a díszletek. De attól, hogy az átlagosnál is jobban egymásra vagyunk utalva, lehet még nagyobb az összetartás. Rengeteg szép színház van ma Magyarországon, és nagyon kevés a jó társulat. Pedig az a legfontosabb, és itt az megadatik. Persze mint mindenki, én is szeretnék szép és új épületet, reméljük látjuk, ahogy megvalósul.

- Feleséged is színész?

- Nem, ő jógát oktat, emellett kineziológával, masszírozással is foglalkozik. Nehéz így, hogy Pesten dolgozik, ráadásul jól megy neki, sok helyre hívják. Féltem is tőle, mi lesz. De annyira fantasztikus itt a dolgozni, a társulattal együtt létezni, hogy az ember a próbák után már csak arra vágyik, hogy pihenjen kicsit.

- A színházon, a filmen és a feleségeden kívül van még valami, amire szeretnéd, ha több időd jutna?

- Szeretek különféle kultúrákkal találkozni, utazni, kirándulni. Hát erre jó lenne, ha több idő maradna. Meg például a focira. A kedvencem, és nagyon drukkolok a Haladásnak. Szeretnék majd meccsekre is kijárni, a B-középbe. Nagyon szimpatikus, ahogy ezt a csapatot a helyi emberek vezetik, példa lehet ez mások számára is. Ebből is kitűnik, vannak előttünk pozitív példák, amiket érdemes követni. Én abban hiszek: a fény felé, nem a sötétség felé kell törekedni.

Búcsúzásként mesélek én is egy régi sztorit. Lehetett vagy tizenöt éve, nyáron, Kapolcson. Stoppoltunk az országúton, épp Jordán Tamás Szókratész-védőbeszédére siettünk (figyelik, a véletlenek…), amikor egy hatalmas kocsi megállt. Elől a Linda-sorozat őrmestere ült (Misi kiegészít: az azóta elhunyt Vayer Tamás díszlettervező, aki a sorozat látványtervezője [is] volt). Körülöttük megszámlálhatatlan sok fiatal préselődött a kocsiba. Visszakoztunk, mi inkább maradnánk az úton, de valahonnan az autó mélyéből előbukkant Szabados Misi, aki citált bennünket befelé, mondván sok jó ember kis helyen is… meg kíváncsi arra, hányan is férnek be az autóba… Barátnőm aztán évekig büszkélkedett azzal, hogy Szabados Misivel egy kocsiban utazott, aki az ölébe hajtotta a fejét. Nekem csak egy ismeretlen térd jutott, ahhoz préselődtem az ülések előtt-alatt.

szilva
2009. február 11.

Támogatók