ugrás a tartalomra

Mikszáthi mesélőkedv a színházban – Grecsó Krisztián volt a kötelező

2010. január 21.
„Jeles, ámbár ifjú.” – Így köszönti Lévai Balázs. Szó mi szó, lehengerlő adomázó. Színes történeteiből kirajzolódik a regény- és „megélhetési tárcaíróvá” lett alföldi parasztgyerek nem mindennapi históriája.
[p]Már rutinos közönség vagyunk. A harmadik alkalomra véglegesedett a Kötelező olvasmány asztalánál is a menetrend: kedélyes írómeséltetés jobbról, Lévai Balázstól. Középről egy-egy megjegyzéssel a házigazda, Jordán Tamás. Balra érkezik az interaktív irodalmi show aktuális vendége: Grecsó Krisztián. Szemben mi, aktívan hallgatók. Teltház.[/p] [subhead]Első snitt[/subhead] [p]Felkonf helyett Lévai Balázs egy fotót lenget be. Meséli, előadás előtt kapta, még az előző Kötelező olvasmányon készült, rajta a talk-show akkori triumvirátusa: Parti Nagy Lajos, Jordán Tamás, és kicsit homályosan, bemozdulva ő. Kivehető, jegyzi meg, ugyanaz a szerelés volt rajta akkor is, mint most. Ciki, mondta még a „függöny” mögött Jordán Tamásnak, aki erre: [i]„Akkor nevezhetjük ezt jelmeznek”[/i]. Ennyiben maradtak.[/p] [p]Jordán Tamás szolgálati közleménnyel indít, amelyből magyarázatot kapunk arra, miért is került kétszáz forintba a belépés, amikor az irodalmi diskurzus ezidáig ingyenes volt. Az ok: muszáj a színházi alapnak regisztrálni, de a belépő lehetett volna száz forint is. Lévai erre: legalább egyből megduplázták a bevételt. Jordán másik fontos bejelentenivalója az MSH átépítésére vonatkozik: [i]„A politikai pártok egyetértésre jutottak, és ha minden igaz, megkötik a hónap végén a kivitelezői szerződést. És ha minden úgy megy, ahogy most reméljük, akkor február közepén el is indulhat az átépítés. És az év végén pedig be is fejeződik.”[/i] [/p] [subhead]Verseire a Vas Népe figyelt fel először[/subhead] [p]Az est harmadik, egyben főszereplőjét Lévai így konferálja fel: [i]„Jeles, ámbár ifjú.”[/i] Bevallja, sok irodalmi rendezvényen vesz részt, ahol igyekszik saját ízlését minél inkább eltakarni. Most viszont elárulja: Grecsó az egyik kedvence, akiről a következő kritikusi jelzőket lehet olvasni: [i]„A mikszáthi mesélőkedv, a móriczi karakterformálás, és az örkényi pontosság keveréke. Amit, ha így folytatja tovább, néhány év múlva grecsói stílusként fognak jellemezni.”[/i] [/p] [p]Írói pályafutása itt, a megyében indult, - meséli maga a szerző, Grecsó - élete első publikációja a Vas Népe hasábjain jelent meg. Egy vers két versszakát közölték. Sárváron a kilencvenes évek elején részt vett egy országos diákíró és –költő találkozón, akkor figyeltek fel rá. Aztán éveken át publikálhatott a Vas Népében, ráadásul honoráriumot is kapott érte. Majd az Élet és Irodalom következett: mint ifjú szerzőt külön bemutatták. Csak ült a szegvári könyvtárban, nézte a lapot, és nem akart hinni a szemének… [i]”Manapság van kilencven irodalmi folyóirat, lejön egy vers, azt ki veszi észre? Amikor volt három-négy, ha oda bekerült valami, rögtön szem előtt volt. Manapság nincsen. Segíteni kellene a fiatalokat: ha én is hozzájutok egyszer, igyekezni fogok.”[/i] – teszi hozzá. [/p] [subhead]Miért épp a verseléssel kezdte?[/subhead] [p] [i]„Folyamatos mesélőkedvvel megáldott író vagy”[/i] – folytatja Lévai – [i]hogy jött a költészet? Törvényszerű, hogy először költőként kell megnyilatkozni?" [/i] Ki az, aki titokban nem írt már egy- két verset? – érvel Grecsó. Jordán Tamás jelentkezik, ő bizony nem. Grecsó erre: [i]„Egy-két József Attila utánérzést, titokban? Aztán rájöttél, hogy utánérzés, és mégse… vallom is, ezeket az alkotó energiákat, amiket a kamaszok felfedeznek magukban, remekül lehetne használni az irodalomoktatásban. Nem használják sajnos. Az angolszász országokban sokkal kreatívabban élnek vele.”[/i] [/p] [p]Visszatérve az eredeti felvetéshez, Grecsó megjegyzi: mindig szívesen mesélt, de nem vette észre, mennyi otthonról hozott jó története van: [i]"Egy alföldi faluban nőttem fel, (Szegváron, Csongrád megyében). Ott ez kis falunak számít, itt a Dunántúlon majdnem város lenne. Négyezren lakják, és fura, zárt, konok, kemény falu. Színtiszta katolikus magyarok lakják, semmilyen kissebség nincs… Érdekes honnan ez a konok zártság, amiben én is felnőttem, és ahonnan a történetek is jöttek…”[/i] [/p] [p]A második verseskötete után - a mi jó kritikát nem kapott - egy tanára biztatására állt neki prózát írni. Egy év alatt kész lett első regénye, szinte azonnal ki is adták: a Pletykaanyut, 2001-ben:[i]„Akkor láttam azt, mennyire másképp működik, ha az ember sikeres szerző. Amikor azt mondták a lapoknál, lehozzuk a verseidet is, ha adsz egy prózát. Akkor éreztem (a verselés kapcsán), hogy akkor talán ezt hagyni kellene. Abban a pillanatban fel is szakadt bennem egy gát, az a fecsegős jókedv, ami bennem volt, csak nem vettem észre.”[/i] [/p] [subhead]A Pletykaanyu miatt még a Fókusz is forgatott Szegváron[/subhead] [p]Pletykaanyu annak idején elég nagy irodalmi botrányt kavart. A szülőfalu lakói ugyanis, noha nem saját nevükön szerepeltek, felismerték magukat. Többen felháborodtak, volt, aki hitelrontásért be is perelte a szerzőt. Még a Fókusz is forgatott Szegváron.[/p] [p]Grecsó így emlékszik erre a forgatásra:[i]„Tíz perces volt az adás, a tévések nagyon keményen állták a sarat, kétszer futottak neki, mert azt hitték, hogy bármit lehet bárkitől kérdezni.”[/i] A végeredmény cseh újhullámos lett, Én kis falum-hangulatú. Amikor Németországban, az ottani művészeti akadémia ösztöndíjasa (Eszterházy Péter jóvoltából), a könyv kapcsán levetítette ezt a Fókuszos kisfilmet, az ottaniak nem hitték el, hogy ez nem a fikció része, hogy nem ő találta ki. [/p] [p]Azonban megjegyzi, a Pletykaanyunak még egy nagy tanulsága van: kilenc év után is akadnak szegváriak, akik haragszanak rá. [i]„Haragot ennyi éven át őrizni, számomra megdöbbentő… Átgondoltam, és azt mondom, lehettem volna kicsit ügyesebb. Akkor azzal védekeztem, hogy én egy olyan kincs birtokosa vagyok, ami nem adatik meg akárkinek. Egy etnográfus, vagy egy népdalgyűjtő odamegy a faluba, nem azt fogja tapasztalni, ami a valódi élet. Nekem egyszerre van bennszülött, és egyszerre van etnográfusi nézőpontom... Ezzel védekeztem, ami nem hangzik rosszul… De a lényeg mégis csak az, hogy ezzel indokolni egy olyan faluban, ahol mindenki tudja, hogy csak a belső valóság létezik, csak a közösség véleménye számít, a közösségen kívüli nem – nem lehet.”[/i] [/p] [p]A kis szegvári abszurdra egy példát is hoz Grecsó. A regényben szerepelt egy mondat: [i]„Kurva is van a faluban, nem vicc”[/i]. [i]„Nem volt róla semmi több, sem egy leírás, semmi. Jelentkezett a lány, hogy nagyon nem volt szép, hogy ezt leírtam, és hogy ő nem. Idáig lehetett az egészet fokozni.”[/i] [/p] [subhead]A szegváriak bosszúja: a szippantós sztori [/subhead] [p]A falu összes postaládájába bedobtak egy szórólapot, rajta az író fényképével és a család vezetékes telefonszámával, alul pedig: szippantást vállalok. Hívták is őket, főként szegény édesapját, aki rendre azt válaszolta: [i]„Csak a jövő héten tudjuk vállalni”[/i]. [i]„Mindenki tudta, hogy ez csak játék, de mindenki benne volt. Akkor elgondolkodtam, na ez egy frappáns válasz. Nekem tetszett, a szüleimnek nem. Érdekes tapasztalatokat rögzítettem vele.”[/i] [/p] [subhead]Minden percünket a történetekkel éljük meg[/subhead] [p]Lévai megjegyzi, Grecsó generációja előtt az irodalmi kánonban a történet már-már cikinek számított: a posztmodern volt a menő. Grecsó szerint már a mai negyvenes-ötvenes író-nemzedék, Háy János és Darvasi generációja is elkezdett történeteket mesélni. És a verseik is elkezdtek rímelni, [i]„ez főként megdöbbentő dolog volt”[/i].[/p] [p]Jelzőkkel nem tudunk egy személyt leírni, csak a róla szóló történetekkel rajzolhatunk le egy személyiséget – ez a család szóbeli hagyománya, így Grecsó.[i] „Minden percünket a történetekkel éljük meg, mert nem működik máshogy… ha ezek a családi történetek elvesznek, a te személyiségedből veszik el, mert te viszed ezeket tovább. Ezért igazságtalan az élet, hogy kamaszként nem tudtam, hogy így elherdáltam nagyapám történeteit. Húsz évig Budapesten élt. Három évvel ezelőtt én is Budapestre kerültem. A nagyapám húsz év történetét mesélte egyfolytában, folyamatosan. Mondjuk disznóvágás közben is a New Yorkról mesélt, de annyira nem illett az abalé mellé a New York, hogy én nem tudtam rá figyelni… Ha megvan sokkal több történet, az én pozícióm abban a városban egészen más, akkor nekem is van közöm ahhoz a térhez, amihez most nincs… Óvni-védeni kell őket, mert ezek vagyunk mi, ezeket a történetek.[/i]"[/p] [p]Jordán Tamás az írót a gyermekkoráról kérdezi. [i]„Néptánc-szakkör volt egyedül, így néptáncos voltam. Nagyon kellemes családi környezetben nőttem fel, három generáció élt együtt, egy kétszobás vályogházban minden komfortot nélkülözve éltünk kilencen. Azt elképzelni sem tudom, hogy a szüleim hogyan éltek, az én generációmban gyerek én voltam egyedül, velem mindenki játszott, nekem ez nagyon jó volt. De, hogy szüleim generációja intimitást hogyan csempészhetett az életébe, azt el se tudom képzelni!”[/i] [br] Jordán erre megjegyzi: [i]„Van magyarázat az egykeségre…”[/i] [/p] [subhead]Világéletében paraszti sorban volt mindenki[/subhead] [p] [i]„Sokkal nagyobb toleranciával és sokkal nagyobb szeretettel kellett elviselniük egymást…. Nagyon egyszerű család, nem az agronómusnak, vagy az orvosnak vagyok a gyermeke, hanem világéletében paraszti sorban volt mindenki… Egy könyv volt nálunk, a Biblia. Nagyapám se írni se olvasni nem tudott, négy év hadifogság alatt tanult meg, hogy tudjon hazaírni a feleségének. Mindig furán, félhangosan olvasta a Bibliát.”[/i] – meséli tovább.[/p] [p]Amikor egyszer megkérdezte a nagyapját, milyen volt az ő nagyapja, az öreg furán nézett rá: [i]„Milyen is lett volna, olyan mint én, paraszt, ugyanazok vagyunk”[/i]. Ennek kapcsán gondolkodott el Grecsó:[i]„Sokkal több alázatuk volt a léttel szemben, mint nekünk. Valahogy ösztönösen érezték, hogy csak szemek a láncban, nyilván ezt nem gondolták végig, de érezték. A családi létezésben a következő láncszem vagy, csak egy karika, aminek az a funkciója, hogy tartsa a következőt, több nem, az egyéniségnek nem volt ekkora szerepe. Sokkal nagyobb volt annak a történeti tudatnak, az ösztönösnek, amiben benne voltak…” A paraszti kultúrában már maga a kérdés-feltevés sem helyes, ez a polgári kultúra sajátja: „A paraszti világban a különbözés az elkülönülés megvetendő dolog volt, és most is az. A falu bolondja pozíciót rendkívül könnyű elérni, én a Pletykaanyuval örökös tagságra tettem szert, és egy nagyon megtisztelő helyre kerültem.”[/i] [/p] [subhead]A testvére táncművész: Grecsó Zoltán[/subhead] [p] [i]„Képzeljék el, - meséli aztán - az öcsém balettművész! Szegény anyukám, amikor megkérdezik tőle, mivel foglalkoznak a gyerekei, akkor… hát egyik se normális. És miből élnek? – ez a másik kérdés. A faluban az öcsit bolondabbnak tartják, mint engem, pedig én mekkora botrányt okoztam.”[/i] [/p] [p]Grecsó ha hazamegy, szegváriként megy haza, nem íróként, a testvére ezzel is dacol, ő akkor is balettművész. Példaként egy szilvafa-metszés történetét hozza. Akkoriban testvére még a linzi akadémián tanult. Egy ízben argentin barátját is magával hozta: [i]„Anyukám már az utcán látta, hogy kettő darab harisnyanadrágos fiú lábujjhegyen dülöngélve jön az utca végén. Lehajtotta a fejét, tudta, hogy nehéz napok jönnek. Fennhangon angolul beszélgetve hazaértek. Az argentin fiú megállapította, hogy az útszéli szilvafák nagyon el vannak hanyagolva, és ismer egy módszert, amivel ezeket meg lehet metszeni.” [/i]A műveletnek nekiláttak, balett-harisnyában, balettcipőben. Perceken belül az egész utca kint állt, és nézték, mit művelnek: [i]„Mert Szegváron, ha az udvar a sajátod is, akkor sem nézhet ki az bárhogyan, és nem lehet ott bárhogyan viselkedni. Angolul beszélve, balettcipőben és balett-harisnyában nem metszünk szilvafát! Anyukámnak két hétig nem köszöntek.” [/i]A történet másik hozadéka: a szilvafa évekig nem termett.[/p] [p]Grecsó, mint első generációs értelmiségi az egyetem előtt a tanítóképzőben pótolta hiányosságait. A gimnáziumban [i]„falusi bejárós” [/i]volt, a legalsó kaszt, mondja. A különbséget, honnan jött ő, és mások, újfent csak egy történettel illusztrálja: A sárvári diákírók döntőjén még gimnazista korában Varró Dániellel került egy szobába. Együtt sétálgattak a városban, amikor[i] „Dani azt mondta, időmértékben beszélni mindenki tud. Mondja ezt ő, erős polgári neveltetéssel. Ja persze… Én nem, mindenki más tud. Érdekes helyzet, amikor először észreveszed a hátrányokat.”[/i] [/p] [subhead]A Tánciskoláról[/subhead] [p]A Tánciskolát a szerző nevelődés-regényként (apa-fiú-nagybácsi kontextusban) definiálja. Majd fanyar humorral megjegyzi, ha még egy regényében észreveszi az apakomplexusát, kihúzza, és inkább elmegy pszichológushoz, ezzel többet az olvasókat nem terheli. [i]„Ebben a regényemben is egy minta, és az attól való eltérés dominál. Engem nagyon zavart, hogy a generációk között milyen nehéz mintákat adni, mert ha mintákat kapunk, akkor ebben a kelet-európai poroszos hagyományban a közvetlen követést várjuk el. Ha problémamegoldásra akarjuk sarkallni az öcsénket, akkor mindenáron azt akarjuk vele elhitetni, hogy ez a probléma csak úgy oldható meg, ahogy én meg tudom oldani.”[/i] [/p] [p]Grecsó mai regényt akart írni. [i]„Mert nem igaz, hogy nincs a levegőben valami… bizonyos szempontból ez a regény nem is lett hibátlan, mert túl nagy kockázatokat vállaltam fel. Klasszikus regényt akartam, elkezdem az elején, befejeztem a végén, nincsenek idősík-ugrások. Sokkal könnyebb variálgatni, nem gondoltam, hogy ez ilyen nehéz. Ha variálgatsz, nehezebb észrevenni a hibákat, mint így." [/i] [/p] [p]Jordán megjegyzi, neki a nagybácsi figuráról Koltai Robi jutott eszébe. Nem véletlenül, hiszen a Megy a gőzös című filmjének Grecsó írta a forgatókönyvét. A végeredmény azonban nem nyerte el maradéktalanul az író tetszését: [i]„Az a szívfájdalmam, hogy nem lett sokkal jobb, mert egy sokkal jobb film lehetősége van benne.. Sajnálom, hogy nem áll jobban össze.”[/i] [/p] [subhead] Kocsma [/subhead] [p]A kocsma fontos terepe a gyűjtésnek. A Pletykaanyut is ott kezdte, fizette a söröket.[i] „Elképesztő főnyereménynek számítottam, mert nálunk aki fizet, az panaszkodhat. Én nemcsak fizettem, hanem hallgattam is… Megdöbbentő volt, hogy egy sör után az emberek a legmélyebb titkaikat is elárulták." [/i] [/p] [p]Ma már elhallgatnak a szegvári kocsmában, ha belép, vagy megmondják mit kéne írnia. Egy történet: [i]„Elmentem a könyvelőmet húsvétkor meglocsolni. Ott ült az egyik, aki annak idején többedmagával beperelt, ő volt a polgármester. Ott mesélte, hogy inkább ezt kellett volna megírnom.”. [/i]A hetvenes években a faluban kaptak egy táviratot, hogy meghalt egy rokon Budapesten, és két hét múlva temetik. Akkoriban vidéken három napnál többet nem volt szokás várni a temetéssel. Összeült a család, és kisütötték, bizonyára csak azért írták a két hetet, mert ez alatt az idő alatt ki akarják forgatni őket az örökségből, mire odamennek, egy lepedő sem marad. Elindultak hát egy koszorúval a fővárosba, Szolnokon aztán a vonaton felejtették, nagy nehezen előkerült, elindultak Budapestre, ott a hatoson felejtették fenn a koszorút. Elmennek végül a temetőbe, ahol kiderült, tényleg csak két hét múlva temetik a rokont. Vitatja a családi tanács, hogy most mi törtjének, haza mégse mehetnek egy madárlátta koszorúval. Kisütötték, hogy eldugják egy gazos helyen. Két hét múlva a családfő az Andrássy út 60-ban találta magát, illegális koszorúzásért, ugyanis a 301-es parcellába dugták el. [/p] [p]Mostanában Zuglóban, ahol él, az Oázis presszóban próbál anyagot gyűjteni és:[i] „Időt energiát nem kímélve ott otthon lenni.”[/i] [/p] [subhead]Amit ír, az nem gémeskutas romantika [/subhead] [p]Az a kérdés, hogy olyan-e a magyar vidék, mint amilyennek leírja, hogy például valóban kábítószereznek-e a falusi fiatalok, mélyen felháborítja. Mert már a kérdés felvetése is[i] „rezervátum-szemléletre” [/i]utal, „egyszerűen felháborító, ki gondolja, hogy a vidéknek egyforma arca van? Csak az Alföldnek ezer arca van.”[/p] [subhead]Mellettem elférsz[/subhead] [p]Legújabb regénye, a [i]„Mellettem elférsz” [/i]a könyvhétre jelenik meg, egy családregény lesz.[i] „Most a család fog megharagudni rám… Párhuzamos életrajztechnikát választottam. Az volt leginkább érdekes számomra, hogy ha a géneket örököljük, kapjuk a szokásokat, és ugyanazokat a ciklusokat futjuk végig, amit az elődeink, a történetek, amiket szintén hozunk magunkkal, vajon azokból tanulhatunk-e? Hogyan működik ez? …Most először olyan szeretet volt bennem, mikor írtam, hogy nem kellettek a csodák.” [/i]Szerelmes regény lesz, érzelgősebb, mint amit megszoktunk.[/p] [p]Végezetül még elmesél egy történetet arról, miként is született meg az alapötlet. Egy digitális fotómagazin számára „megélhetési tárcaíróként” írt egy fotó kapcsán a nagybácsijáról, aki katolikus családjuk nagy ikonja volt. Leírta benne, amit róla a család őrzött. A tárca megjelenése után kapott egy levelet, amelyben az állt, a nagybátyja sohasem volt bencés szerzetes Pannonhalmán. Utána nyomozott, kiderült, a családi történetekből semmi sem igaz. Végül rákérdezett a nagymamánál… A mélyben évtizedeken át egy titkolt férfiszerelem bontakozott ki. Részletek a regényben…[/p] [p] [i]Apropó, addig is míg Grecsó Krisztián új könyve megjelenik, a legközelebbi Kötelező olvasmány február 15-én lesz. Vendég Egressy Zoltán, az olvasnivaló pedig Most érsz mellé című regénye.[/i] [/p]
szerző: wssz