Hogy a nők vigyék a prímet – Widder Kristófot, a Mikve rendezőjét kérdeztük
- Most, hogy belenézhettem egy kicsit a próbába, az jutott eszembe: azáltal, hogy fordítóként is benne vagy az előadásban, mindenkinél jobban, kívül-belül ismerheted a szereplőket: a nyolc nőt – akik 2010 óta vannak jelen nálunk, akkor volt a Pesti Színházban a magyarországi ősbemutató.
-Igen, ez hasznos velejárója a fordításnak - két hónap alatt, amíg a fordítás készült, tényleg közel tudtam kerülni a szereplőkhöz -, de elsősorban persze nem ezért akartuk újrafordítani a Mikvét. Készült 2019-ben egy új verzió – a szerző kicsit átdolgozta a darabot -, aminek a birtokába jutottunk, és úgy döntöttünk, hogy mindenképp az új változatot szeretnénk megcsinálni. De nemcsak a korábbi magyar fordítást egészítettük ki Hadar Galron változtatásaival, hanem nekiálltunk az egészet újrafordítani, hogy egy könnyen mondható, a lehető leghétköznapibb szöveget kapjunk.
-Tóth Réka Ágnessel – a színház dramaturgjával – ketten jegyzitek a fordítást. Hogyan kell a közös munkát elképzelünk?
- Páros kérdése, hogy kik milyen módszert választanak. Mi Rékával szinte végig teljesen együtt dolgoztunk. Találkozóink voltak - vagy videóbeszélgetések, vagy csak telefonbeszélgetések kihangosítva -, ültünk a szöveg fölött, és mondatról mondatra megvitattuk, hogy hol mi lehetne a leghasznosabb magyar mondat. Amikor elfoglaltabbak voltunk, előfordult, hogy valamelyikünk előre dolgozott, és a következő találkozó alkalmával ez elkészült néhány oldalt javaslatként vitattuk meg. Van olyan rendező, aki a fordításban nem vesz részt, rábízza másra. Én azonban így szeretek dolgozni. Természetesen nem azért, mert nem bízom a fordítóban – ellenkezőleg, Rékában teljes mértékben megbízom -, hanem éppen a már emlegetett praktikum miatt. Azáltal, hogy aktív részese vagyok a szövegkönyv alakításának, belekerülök a darab világába az előkészítés során, és úgy jövök az olvasópróbára, hogy könnyebben átlátom az egészet. Aztán persze a próbafolyamat során újra elveszek, és a vége felé eljön az a pont is, amikor már a színészek többet tudnak a szerepükről nálam. De ez így természetes.
- Amikor fordítottátok, akkor már tudtátok a szereposztást?
- Hogyne. Sőt: a szereposztás egy éve megvan, a fordítást pedig most csináltuk január-februárban.
-Számít ez fordítás közben?-Számít, persze: a fülünkben csengett, hogy ez vagy az a mondat kinek a hangján szólal meg. Ettől függetlenül szerintem ez a továbbiakban más színházaknál is használható fordítás lesz.
-A Weöres Sándor Színházban van kis hagyománya a „férfi-előadásnak” és a „női előadásnak”. Először a Tizenkét dühös ember-bemutató alkalmával csodálkoztam rá, hogy milyen egyértelműen, gyönyörűen ki lehetett osztani a szerepeket a társulatban. Aztán volt itt egy Nyolc nő-előadás is. Most milyen szempontjai voltak a választásnak? Itt van ez a hét (plusz egy) csodálatos színésznő, játszaniuk kell valami jót?
-Nem dúskál a világirodalom nyolcszereplős női darabokban. Márpedig ez volt az alapvetés, mert tudtuk, hogy a párhuzamos nagyszínpadi előadás a társulat férfi tagjaival dolgozik. Azért örültem, hogy a szűkös kínálatból a Mikve mellett döntöttünk a színház vezetőségével, mert annak ellenére, hogy egy zárt zsidó közösségben játszódik, mégis egyetemes témákat vet fel: közösségről, családról, női szerepekről, családon belüli erőszakról, a házasság intézményéről, vallási szabályokról vagy egy közösség szabályairól. Ezek olyan témák, amikről már csak azért is érdemes szerintem beszélni, mert az hagyján, hogy a világirodalom nem dúskál csak női szereplős drámákban, de alapvetően női sorsot középpontba helyező drámákban sem. Ez a kettős nézőpont fölemeli ezt az anyagot, örülök, hogy ezzel foglalkozhatunk.
-A friss színházi világnapi üzenetben Jon Fosse arról is beszélt, hogy csak a nagyon speciális helyi történetek válhatnak egyetemessé. Ez a gondolat nekem eredendően Amos Oztól van meg, előszeretettel mondogatom is: hogy csak az lehet globális, ami nagyon lokális - ő „bizonyítékként” Csehovot hozza. A Mikve-előadásban számotokra mennyire fontos, hogy a történet zsidó vallási rétegének megjelenítése pontos, autentikus legyen?
-A látványvilágban arra törekedtünk, hogy amellett, hogy alapvetően betartjuk a mikve mint helyszín és a közösség öltözködésének szabályait, megpróbáltuk úgy elrajzolni azt, hogy ne hiperrealista módon nézzünk rá erre a helyszínre és ezekre a nőkre, hanem némi absztrakció segítségével meg tudjuk adni a nézőnek azt a lehetőséget, hogy elfeledkezzen erről a nagyon konkrét közegről-helyszínről, és már csak a sorsokra figyeljen. Hogy a nők vigyék a prímet, a történetek domináljanak.
-Említetted, hogy a drámairodalom nem kényezteti el a nőket. A te rendezői pályádon végignézve viszont óhatatlanul kirajzolódik a „női mintázat”, a női téma: a Bernarda Alba házától Az üvegbúrán át a Hannáig; és még hosszan sorolhatnám. Tudatos döntés volt? Így adódott?
- Nem én alakítom, így alakul, de nagyon örülök neki. Pont amiatt, hogy a férfitörténetek uralják a világirodalmat. Nagyon jó ezekkel a női történetekkel foglalkozni, mert ilyenkor azt érzem, hogy olyan talajon, olyan közegben lehet tapogatózni, olyan történeteket lehet mesélni, amelyek nem megszokottak, de legalábbis nem az jut eszembe, hogy „ó, ezt már ezerszer láttam”.
-Most rendezőként szólítottalak meg, de színész is vagy, koreográfus, fordító, zeneszerző-zenei szerkesztő – és így tovább. Ráadásul kívülről nem nehéz „teleologikus” rendet találni a történetedben: előbb a cselló, aztán német-angol a gimnáziumban, angol-anglisztika az ELTE-n, de még jelelés elsajátítása ide tartozik. Mintha minden út a fizikai színházi szakhoz, aztán Horváth Csaba Forte Társulatához – és így tulajdonképpen a szombathelyi színházhoz vezetett volna. Te hogyan viszonyulsz a különböző „szerepeidhez”? Vagy van Widder Kristóf, a színházi ember – és kész.
-Nem gondolkodom ezekről különálló entitásként, így aztán arról sem, hogy az adott feladat szerint váltogatnom kellene a színészi, rendezői, koreográfusi, fordítói mivoltomat. Igyekszem mindig annyit felhasználni azokból az impulzusokból, amelyek eddig bármelyik területen értek, amennyi szükséges. Ha érdekel egy frissebb verziója a darabnak – és ismerem az adott nyelvet -, akkor lefordítom, vagy részt veszek a lefordításában. Ha szükség van az adott anyagban olyan zenére vagy zenei szövetre, aminek a megvalósítására képes vagyok, akkor megcsinálom – ahogyan például most, a Mikve-előadásban. Ha tudom, hogy meghaladja a képességeimet - ami sokszor előfordul -, akkor hívok zeneszerzőt. Rendezőként a próbákon igyekszem mindig empátiával jelen lenni, hiszen színészként is dolgozom, tehát tudom, hogy milyen a másik oldalon lenni. De munka közben ebben sincs tudatosság, se demonstráció, inkább csak a feladat teljesítése.
- Mikor dőlt el, hogy a színházi pályát választod? Készültél, vagy az a sok minden, amivel foglalkoztál, egyszer csak kiadta a színházat?
-Gyerekkoromtól jártam színjátszókörbe, hamar eldőlt, hogy színházzal szeretnék foglalkozni. És bár a zene egy kis időre harcba hívta a színház iránti lelkesedésemet, rövid úton bebizonyosodott, hogy az fellángolás volt. Alapvetően mindig a színház dominált, de az külön öröm, ha a zenét integrálni tudom a színházi munkámba, mert közben meg nagyon hiányozna, ha nem foglalkozhatnék zenével.
-A szombathelyi színházban láthattunk már színészként – rendezőként pedig, ráadásul „beugrással”, nagyon szép és pontos, szerintem a magyarországi Csehov-játszás történetében is fontos Sirály-előadást hoztál létre a társulattal. Neked az milyen élmény?
- Azért volt nagy boldogság, mert valahogy úgy alakult eddig, hogy ilyen nagy volumenű - ezt Csehovra értem - feladat még nem talált meg. Az, hogy - még ha belecsöppenve is, de - foglalkozhattam Csehovval, aki az egyik kedvencem volt mindig, váratlanul ért, de örömmel töltött el. És bár nehéz volt, egyúttal olyan felszabadító élmény lett, amiből egyrészt nagyon sokat tanultam, másrészt pedig nagyon hálás vagyok érte. Fontosnak tartom, hogy kortárs szövegekkel foglalkozzak, ugyanis igyekszem elkerülni, hogy múzeummá váljon számomra és a nézők számára a színház, ahol csak a jól bevált klasszikusok mennek újra meg újra. De a Sirály-próbafolyamatban számomra a legnagyobb élmény mégiscsak az volt - és ezt nem fellengzős megjegyzésnek szánom, még ha úgy is hangzik -, hogy annyira jól van megírva, hogy „csak meg kellett csinálni”.
- Gyakran van olyan érzésem, hogy száz év ide vagy oda, Csehov egyre közelebb van hozzánk: tökéletes, kortárs és aktuális. Ez derült ki a szombathelyi Sirály-előadásból is. A szöveg megvan, a színpadi nyelvek viszont változnak. A Horváth Csaba által meghonosított fizikai színház – te is az ő osztályában végeztél a színművészeti egyetemen, most pedig már a Forte Társulatnak is tagja vagy - a maga ősi-új eszközeivel például sokat tesz azért, hogy a klasszikusok kiszabaduljanak a múzeumból. Legyen szó Shakespeare-ről, Csehovról vagy Móricz Zsigmondról, hogy csak szombathelyi példákat hozzak.
- Így van. Gimnazista koromban prózai rendezőnek készültem, oda akartam felvételizni, de nem indult képzés se az érettségim évében, se utána. A következő alkalommal pedig Horváth Csaba elindította a fizikai színházi rendező-koreográfus osztályt. Jelentkeztem, és már akkor is nagyon örültem, hogy felvettek, de utólag külön boldogság, hogy oda járhattam, bár egy ideig fal mellett közlekedtünk az egyetemen, mert mi voltunk az első ilyen szak, és érződött, hogy a nagy múltú színész és színházrendező szakok mellett mit akar ez itt ez a furcsa nevű szak… De az öt év végére sikerült elfogadtatni magunkat, ami nyilván Csabának és a kemény munkának volt köszönhető. Aztán indultak újabb fizikai színházi osztályok, mi meg elkezdtünk részt venni a különböző színházak életében.
-Puskás Panni 2018-ban írta két székesfehérvári előadás – Nagy Péter István és a te rendezésed - okán, hogy milyen merész vállalkozás fiatal rendezőket kísérletezéssel beengedni egy vidéki városi színházba. Nagy Péter István is Horváth Csaba-osztályban végzett – és lám, ma már a szombathelyi színház életében is láthatóan és sikeresen vagytok jelen. Azt érzékelem, hogy van itt erre – az újdonságra – rezonancia. Te mit tapasztalsz?
- Ezt érzem én is, és örömmel tölt el, mert mégiscsak a nézőknek csináljuk, amit csinálunk. Nekem nagyon fontos megtalálni azt a metszetet, ahol nem sérül az én gondolatvilágom - akár formailag, akár tartalmilag - egy adott előadás létrehozása során, de úgy, hogy közben rá tudjon hangolódni a közönség. Mindegy egyébként, hogy hol, milyen városban, milyen színházban vagyunk, az a lényeg, hogy megtörténik-e ez a találkozás. Jó érzés Szombathelyre visszajárni. Otthon érzem magam, még ha vendégként is vagyok itt.
-Két próba között beszélgetünk, közben a színészek már jelmezt is próbálnak. Számodra most mi a legfontosabb szempont, cél, feladat?
- Hogy megtaláljuk azt a bizonyos egyetemes, a legkülönbözőbb női sorsok által képviselt igazságot a darabban. Annak az egyensúlya érdekel az előttünk álló időszakban, hogy bár a Mikve tőlünk távol, a kortárs Jeruzsálemben, ortodox zsidó környezetben, több értelemben is zárt térben játszódó történet, megtaláljuk azt a hangot, amivel kinyitjuk a nézőknek, és beinvitáljuk őket.
-színmű-
Hadar Galron:
Mikve
Fordította: Tóth Réka Ágnes, Widder Kristóf
Rendező:
Widder Kristóf
Szereplők:
Csonka Szilvia
Herman Flóra
Bálint Éva
Németh Judit
Nagy Cili
Mari Dorottya
Nagy-Bakonyi Boglárka
Gálhidy Gizella e.h.
Bemutató: 2024. április 19., péntek, Színházterem