Szabó Tibor: „Akkor ez nem bátorság, hanem bizalom a kollégákban és a közönségben”

- Szerintem elegáns – és a mai világban kellemesen meglepő - megoldás, hogy a két fenntartó egyetértett abban: pályáztatás nélkül újabb öt évre bizalmat szavaz a Weöres Sándor Színház élén. Hogyan élted át ezt a folyamatot?

- Erős dilemmával küszködtem, hogy folytassam-e vagy sem, egy ideig nem tudtam eldönteni, hogyan tovább. A múlt év tavaszán, amikor elkezdtem a megbízatásom utolsó évét, elkezdtem gyűjteni az érveket és az ellenérveket is: mi szól a folytatás mellett, mi ellene. Arra számítottam, hogy amikor a végére érek a gyűjtésnek, akkor az érvek mennyisége az egyik és a másik oldalon megmutatja, mit kell tennem. Az, hogy a szombathelyi önkormányzat kinyilvánította szándékát a folytatásra, és ezzel az államot képviselő szakminisztérium is egyetértett, megkönnyítette a döntést. A két fenntartó között létrejött konszenzus azt jelzi számomra, hogy jól működtetjük a színházat. Azt hiszem, úttörők is voltunk ebben – a pályázat nélküli hosszabbításban -, ami a vidéki színházakat illeti. 

- Mi szólt a folytatás mellett – és mi ellene? 

- Mindenképpen mellette szólt, hogy egy percig nem volt kérdés számomra: kedvet, erőt, energiát érzek magamban ahhoz, hogy még egy ötéves mandátumot kitöltsek a színház élén. Izgalmas figyelni azt is, hogy mindabból, amit elterveztem, mennyit sikerült megvalósítani – hogy ami a fejemben van, találkozik-e azzal, ami ténylegesen történik. Alapvető kérdés, hogy maradt-e még tennivalóm?  Persze hogy maradt. Hogy mi szólt ellene? Hetvenkét dolgozója van a színháznak, beleértve a társulatot, az adminisztrációt, a háttérszemélyzetet. Több mint hetven embert, hetvenféle akaratot nem könnyű közös nevezőre hozni, egyensúlyban tartani, mert általában elégedetlenek vagyunk azzal, ahogyan élünk, elégedetlenek a munkánkkal; miközben azt bezzeg tudjuk, hogy másnak – főleg a főnöknek – mit kellene másképp csinálnia. Ez a mentalitás persze nemcsak a színházra jellemző, hanem a társadalomra is - mondjam azt, hogy ránk, magyarokra? Remek színészkollégáim vannak, az adminisztrációs környezet pedig úgy alakult át, hogy együtt tudunk gondolkodni, kiváló munkatársaim vannak. Ami a fizikai dolgozókat illeti: nagyszerű emberek, de nehéz őket megtartani, motiválni azzal a fizetéssel, amit mi tudunk kínálni ahhoz képest, amit a határ túloldalán, Ausztriában megkereshetnek. Néha kompromisszumokra kényszerülünk, hogy bizonyos munkaterületeken ne maradjunk ember nélkül. Igazgatóként nehéz nap mint nap azzal szembesülni, hogy nem tudok mindannyiuk kedvére tenni. Közben azzal a helyzettel is meg kellett tanulnunk együtt élni, hogy amint Éva „igazgatófeleség” lett, a kollégák óhatatlanul másképp viszonyultak hozzá, mint korábban. De arra kezdettől nagyon vigyáztunk, hogy a munkával járó gondok, feszültségek ne legyenek rossz hatással a családunkra, amely jelenleg hattagú: két kiskorú gyermeket nevelünk, velünk él a két nagymama. A harmonikus családi élet számomra mindennél fontosabb. Hála istennek, működik, sikerült megteremteni és fenntartani. 

- Visszaolvasva az öt évvel ezelőtt készült igazgatói pályázatodat, szóról szóra megvalósult az alapvetően kitűzött cél: a szombathelyi színház kínálata sokszínű, egyúttal következetesen magas szakmai minőséget képvisel. Voltaképpen ez a népszínház. Tényleg új színt, szemléletet hozott a fizikai színház – ráébresztve minket arra, hogy a színész nemcsak beszél, hanem teste is van. 

- Erre nekem is rá kellett ébrednem, amikor a színházi pályára kerültem, 33 évesen. Fel kellett számolnom, újra kellett értékelnem magamban mindazt, amit addig a színházról tudtam, tudni véltem, megtapasztaltam és gondoltam. Bocsárdi Laciék színháza Gyergyószentmiklóson, aztán Sepsiszentgyörgyön rádöbbentett, hogy színházat csinálni egészen másképpen is lehet; és hogy abban több művészi érték van, mint abban, amit addig láttam. Ez a közeg, ez a látásmód „megfertőzött” engem, eleve ezt hoztam magammal Szombathelyre. És ha már úgy adódott, hogy vezethetem ezt a színházat, akkor eldöntöttem, hogy újra felveszem a kesztyűt és próbálom úgy ötvözni a kínálatot, hogy az én színházeszményem ne sérüljön, sőt napvilágra kerüljön, valamint érvényesüljön az a szempont is, hogy vidéki színházként sokféle ízlésű közönség jár hozzánk. Ahogyan valaki nemrég megfogalmazta: a művészi értéket sikerült ötvöznünk a népszínházi népszerűséggel. Ebből a szempontból a tavalyi volt a legjobb évünk, 93 százalékos volt a látogatottságunk. Azóta is telt házakkal játszunk, nagyon nagy dolog, hogy ezt sikerült elérni; nagyon nagy öröm. Nem mondom, hogy nincs ott az a bizonyos zabszem abban a tekintetben, hogy mindig jól eltaláljuk-e az arányokat. 

- Ami a zabszemet illeti: 2025/26-ban kortárs évadot hirdetett a Weöres Sándor Színház. Automatikusan adódott hozzá a jelző: bátor évadot. Kellett ehhez bátorság?

- Több felől hallani, hogy milyen bátor ez az évad. Érdekes, mert bennem soha nem vetődik fel a kérdés, hogy legyek-e bátor vagy ne legyek bátor. Egy-egy évad mindig a meghívott alkotókkal való tárgyalás eredménye, és én igyekszem nem akadályokat gördíteni az alkotói akarat, kívánság elé. Talán emiatt is szeretnek hozzánk jönni rendezők és jelzik, hogy szívesen jönnének máskor is. Néha még akkor sem szólok, amikor kellene. Mert azért nem mindig egészen az az eredmény, amit remélek. Viszont, ha kortárs évadot hirdet meg az ember - vagy eltérőt az átlagostól -, az olyan energiákat feltételez, olyan képességeket a társulat részéről, amelyek hiányában egy ilyen évadterv szóba sem jöhet. Viszont akkor részemről ez nem bátorság, hanem bizalom és hit a kollégákban, hogy meg tudják csinálni, meg tudjuk együtt csinálni. 

- És bizalom a közönségben, nem?

- Hát persze! Kezdetektől érzem – most kezdeteken azt értem, amikor átvettem a színház irányítását – a közönség szimpátiáját irántunk, és abban benne van az irántam megnyilvánuló bizalom, aminek nyilvánvalóan a színészi munkám ágyazott meg Szombathelyen. Az, amit tíz évig képviseltem és csináltam. A félsz bennem van, hogy ezt a bizalmat el ne játsszam azzal, amit igazgatóként kínálok. Úgy tűnik, hogy egyelőre jó úton járunk. Ha pedig a következő évadra gondolok – most kezdjük összerakni –, annyit már elmondhatok, hogy lesz egy-két olyan darab, amely, hogy úgy mondjam, megköveti azokat a nézőket, akiknek a tűrőképességét esetleg próbára teszi a most zajló kortárs évad. 

- Az öt évvel ezelőtti pályázatban arra is kitértél, hogy a Weöres Sándor Színháznak különösen nagy kihívást jelent – zenei tagozat, tánctagozat híján - a nagyszabású zenés előadások kiállítása. Ettől függetlenül emlékezetes bemutatók születtek, sőt: vannak műsoron.

- A zenés műfaj nemcsak nehéz, hanem drága műfaj is, szigorú és részletes előírásokkal. Szóba jött például a Jézus Krisztus Szupersztár – ott a színpadra állításnak olyan feltételei vannak, amelyeket mi zenei tagozat nélküli színházként képtelenek vagyunk teljesíteni. A Hegedűs a háztetőn előadásban tizenkét muzsikus játszott, és többen megkérdezték, hogy ugye, a kórusok felvételről szóltak. Hát nem: élőben! Az meg, hogy a kórus olyan szépen szólt, a társulati képességeken túl a csodálatos korrepetitorunknak is köszönhető. A jövő évadban is szükségünk lesz a hatékony jelenlétére. 

- Nézőként azt tapasztalom, hogy a szombathelyi színházat nem köti megfelelési kényszer, a politikát valóban a polisz, a társadalom ügyeivel való foglalkozásként értelmezi, ha tetszik, a szó Shakespeare-i értelmében tükröt tart. Az öt évvel ezelőtt született pályázatban arról is olvashatunk, hogy a színháznak hídszerepet szánsz a társadalmi konszenzus megteremtésében. Ennek a szándéknak a jelentősége azóta csak erősödött.

- Nem vagyok híve a direkt politizálásnak – viszont valóban a színház feladatának tartom, hogy tükröt tartson a társadalomnak, hogy felvessen mindannyiunkat foglalkoztató, fontos kérdéseket. Közös dolgaink rendezéséhez szükség van a színházra – talán soha nem volt szükség annyira, mint ma. Azt az idillikus állapotot szeretném, ha visszajönne – kevés esélyt látok rá –, ami a 9700 című színháznyitó előadásunk bemutatójának idején volt jellemző. Összefutottam önkormányzati politikusokkal mondjuk a mosdóban: kaptunk hideget-meleget, mondták, de vidáman mondták, egymásnak is, meg nekünk, színészeknek is. Tudták élvezni a színházat, minden hátsó gondolat nélkül vették tudomásul a kritikát is. Persze azóta az egész világ sok tekintetben és nagyon megváltozott. A Covid idején például azt reméltük, hogy egymásra találunk a bajban, hogy utána majd szolidárisabbak leszünk egymással. Ebben hittem én is – viszont a tapasztalom az, hogy sajnos nem így történt. Rosszabb lett a helyzet, önzővé tett minket.

- A Covid az igazgatói megbízatásod első időszakára is rányomta a bélyegét. Olyan volt, mint egy rossz film: 2021. február elsején elfoglaltad az igazgatói széket, aztán kitört a harmadik hullám.  Föl tudod idézni azt a február elsejét?

- Ó, hogyne! Tele voltam feszültséggel. És bár az előző hetekben-hónapokban már elkezdtem az ismerkedést a színháznak azzal a részével, amit addig nem ismertem – vagy másképp ismertem –, akkor, február elsején szakadt rám a feladat súlya. És hamar rájöttem arra is, hogy a változtatásokhoz idő kell. Bár hasonlót már Gyergyószentmiklóson is megtapasztaltam, amikor a Figura Stúdió igazgatója lettem: akkor is azt hittem, hogy három hónap alatt elvégzek mindent, amit elterveztem, aztán kiderült, hogy években érdemes számolni. Szombathelyen ráadásul benne voltunk a Covid kellős közepében: igazgatóként bezárt épületet örököltem, csonka évadot, elmaradt bemutatókat. És kilátástalanságot. Nem tudtuk, hogy mikor van vége, lesz-e vége, hogyan vészeljük át. És amikor azt hittük, hogy ezen végre túl vagyunk, jött a gazdasági krach, az energiaárak robbanása, akkor meg azért kellett bezárni a színházat. Egy élő műfajnak az a legnagyobb ellensége, ha nem tudjuk megmutatni, amit csinálunk. A színészkollégákban tartani a lelket, az volt a nehezebb. Elöl kellett járni a bizakodásban is.

- Ehhez képest 2023-ban a Kivilágos kivirradtig című Móricz-átirat, Horváth Csaba rendezésében – vagyis fizikai színházi szellemben – tarolt a színikritikusok díjátadóján. Megkapta a 2022/23-as évad legjobb kőszínházi előadásának és a legjobb rendezőnek járó díjat, Gyulai-Zékány István lett a legjobb férfi epizódszereplő.

- A következő évben pedig a Nagy Péter István rendezte Gyévuska előadásunk is bekerült az évad legjobb három előadása közé. Mindez, így együtt olyan szakmai siker, amiről álmodni se mertem volna. Úgy voltam vele, hogy ha a ciklus végén megközelítünk valami hasonlót, én már elégedett leszek. A mai napig csodálkozom, hogy hogyan tudtuk elérni. Kellett hozzá a csillagok szerencsés állása is, hogy összejöjjön. Külön nagy öröm, hogy arra, amit ezek az előadások képviselnek és mutatnak meg rólunk, nyitottság volt nemcsak a szakma, hanem a közönség részéről is. Megerősített abban, hogy jó az irány. És bár Horváth Csaba élete most úgy alakult, hogy a – jelenleg két taggal, Szikszai Rémusszal és Nagy Péter Istvánnal működő – művészeti tanács munkájában a következő évadban nem tud felelősséggel részt venni, a tanítványai révén a fizikai színházi szellemiség nem tűnik el színházunkból. 

- Hamarosan kezdődik a második öt év. Más lesz február elsején bejönni a színházba? Lesz cezúra? 

- Ezen gondolkodom: hogy legyen-e, vagy a fokozatosság elvét kövessem mindannak megvalósításában, amit elterveztem. A társulatépítés persze folyamatos, azt soha nem lehet abbahagyni. Amit megtapasztaltam: nagyon vigyázni kell a társulatban az egyensúly megtartására. Ha bizonyos akarat túlsúlyba kerül, annak mindig megszenvedői vannak. És ez az, aminek a veszélye most fennáll. Az foglalkoztat, hogyan tudunk ezen túllépni úgy, hogy minél kevesebb sérüléssel járjon. Még nem kristályosodott ki bennem a „hogyan”-ja, a „mikor”-ja. Hogy türelemre intsem-e magam, vagy azonnal fordítsak a szekérrúdon. Abban biztos vagyok, hogy a teljes társulat tehetségét, energiáit használni kell ahhoz, hogy a színház jól működjön. Meg kell erősíteni a hidat a fiatalabb generációkhoz tartozók és azok között, akikkel együtt kibrusztoltuk ezt a színházat.

- A társulati energiák alkotásba fordítására szerintem a lehető legszebb példa a legutóbbi Alföldi-rendezés, a Vadászjelenetek a határ mellett. Mindenkinek látható, saját arca van, miközben az egész – maga a letaglózó és fölemelő előadás - több a részek, a sokszor meglepetést is okozó szereplők összegénél. 

- Tökéletesen egyetértünk. El is mondtam a bemutató után, hogy az előadás értékein túl számomra külön nagy öröm, hogy az történt, amit mondasz – és ez látszik. Ehhez pedig kell egy olyan rendező, aki ezt érti, tudja és szándéka is van arra, hogy létrehozza ezt a minőséget. Alföldi minden színészből ki tudja hozni azt, ami benne van – sőt talán még annál is többet, mint amennyit a környezete vagy maga a színész gondolt volna – és ez nagyon fontos.

- Ha már generációk: fontos vállalásod volt öt éve a JásszMa Műhely megalapítása, a tizenévesek megnyerése a színháznak: játékosként és nézőként egyaránt. Úgy látom, ez igazi sikertörténet. Miközben beszélgetünk, a stúdióban épp a „kortárs Antigoné” megy: kivételesen nem osztályteremben játsszák a színészek, a közönség jött el a színházba.

- A színházi nevelést nem lehet elég korán megkezdeni. Én is úgy látom, hogy a JátsszMa Műhely jól működik, ráadásul szerteágazó tevékenységet végez. Egyfelől készülnek tanteremszínházi előadások, amelyek arra is módot adnak, hogy a diákok közbeszóljanak, elmondják a véleményüket, ami hozzájárul ahhoz, hogy tudatos – és színházkedvelő - állampolgárrá váljanak. Másfelől pedig működtetünk egy drámastúdiót is, ahol a foglalkozásokat vezető kollégák irányításával diákstúdiósaink évről évre minőségi előadásokat hoznak létre, amelyekkel fesztiválokon is rendszeresen megmutatják magukat, illetve szerepelnek a nagy előadásainkban is.

- A pályádon évekig voltál igazgató, vagyis már öt éve sem volt idegen tőled ez a feladat, mégis: hol van most Szabó Tibor, a színész? Nem mintha például az Augusztus Oklahomában nyitómonológja a férj szerepében nem volna emlékezetes alakítás. 

- Igazgatóként messzire és kínosan igyekszem elkerülni még a látszatát is annak, hogy rólam szóljon ez a színház. Nem egy esetben vissza is utasítok felkéréseket. Előfordul, hogy praktikus okokból elvállalok egy-egy szerepet: hogy ne hívjunk külsőst, de nem gondolom, hogy nekem kell eljátszani főszerepek sorát, a rendezés pedig meg sem fordul a fejemben. És olyan jó, hogy mindez nem esik nehezemre, boldog vagyok attól, hogy nem kell kényszert alkalmaznom saját magammal szemben. Nekem most az az első számú dolgom, hogy ezt a színházat irányítsam. Minden annak van alárendelve, a színészi munka is.

- Megváltoztatott valamiben az utóbbi öt év? 

-  Magabiztosabb lettem. Megtapasztaltam azt, hogy mikor, hogyan, mit kell csinálni, viszont a visszafogottságom megmaradt. Mérleg vagyok és bár az asztrológiában nem hiszek, néha mégis azt gondolom, hogy azért a „mérlegségben” van valami: minden döntés előtt gondosan latolgatok. Van türelmem kivárni, hogy a mérleg nyelve nyugalmi helyzetbe kerüljön - ami nagyon fontos ahhoz, hogy jó döntés szülessen. Ez pedig folyamatos figyelemmel jár.

- Hadd tegyem föl az obligát kérdést. Képzeljük el, hogy öt év múlva ugyanitt beszélgetünk - hogyan képzeled el azt a helyzetet? 

- Úgy, hogy békesség van. A szakmai sikerek nem hagytak el minket, a nézők még nagyobb számban jönnek hozzánk – és itt a vége: nem folytatom.

- Nagyon erősen megmaradt bennem az a 2008-as sajtótájékoztató, amikor Jordán Tamás bemutatta a Weöres Sándor Színház alapítótársulatát. A színészek közül ketten jöttetek el, Kiss Marival. Akkor azt mondtad, hogy a szombathelyi platánok azonnal fölkeltették benned az otthon-érzést. 

- Igen, azonnal azt éreztem, hogy itthon vagyok. Csak közben tettem egy nagy kört Gyergyószentmiklós és Sepsiszentgyörgy felé.  De az a kör azt szolgálta, hogy platánfától platánfáig jussak: Nagykárolyban a Károlyi-kastély kertjében voltak hatalmas, gyönyörű platánfák – mintha ifjúságomnak ezeket a fáit láttam volna viszont Szombathelyen, a Pelikán parkban, amikor a sajtótájékoztató napján Marival sétáltunk egyet a városban. És azóta kiderült, hogy tényleg megérkeztem: minden lényeges itt történt meg velem, ami egy férfi életében megtörténhet.