Tragédia­ big mac a kávézóban

2015. január 15.
Súlyos premierhez csinált könnyedén kedvet az a beszélgetés, amely a tavaszi szezon első nagyszínpadi bemutatójának két főszereplőjét, Kiss Marit és Trokán Pétert, valamint a Weöres Sándor Színházban az O'Neill­-drámával debütáló fiatal rendezőt, Szabó Mátét ültette egy asztalhoz.

De hogyan lehet ma kedvet csinálni egy súlyos problémákat fölvető drámához? Hát úgy, ahogy Kiss Mari, Trokán Péter és Szabó Máté teszi; bár Kiss Mari többször aggodalmasan megjegyzi, hogy „ne ijesszük el a nézőket". A Hosszú út az éjszakába nem egy zenés­-táncos produkció, az biztos. De azért mégis csak van abban valami különös (vagy nagyon is mindennapi), hogy az alkotók úgy érzik: szinte szabadkozniuk kell, mert olyan előadás készül, amely nem könnyed kikapcsolódást, hanem borzongást, önvizsgálatot, boldogtalanságot ígér. Hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy a megrázó, fölkavaró, tragikus ráismerések (most mondjuk azt, hogy katarzisok?) micsoda felszabadítóan hatnak a nézőre: megkönnyebbülést hoznak ­ és végső soron boldogságot. Ahogy Szabó Máté mondja: „Ha már benne vagyunk, mindig megkapjuk a visszaigazolást, hogy érdemes volt." Igaz, a telt ház a kávézóban máris bizalomkeltő: akik kedves színészeik kedvéért eljöttek a Színházszerda-­délutánra, nagy eséllyel váltanak jegyet, ne adj isten bérletet is a tavaszi szezonra. Nem csoda, hogy Kiss Mari az őszi Fő téri évadnyitó akciót kísérő lájk­verseny kapcsán fölvetette: aki lájkolt, vegyen bérletet is, elvégre „tessék vállalni a felelősséget". És bár a Hosszút út az éjszakába-­csapat az őszi lájk­vadászaton alulmaradt (nem volt elég attraktív, rámenős a „marketing"), egyáltalán nincs összefüggés az előadás minősége, remélhető sikere és a begyűjtött lájkok mennyisége között.

Pedig bombasztikusan is lehet tálalni ezt a sztorit: morfinizmus és más függőségek, széthulló család, céltalan életek. A Hosszú út az éjszakába erősen önéletrajzi ihletésű darab, a 20. század első felének amerikai klasszikusa: a Nobel­díjas O' Neill szinte minden vonatkozásban a saját családját írta meg benne (ő maga fiúszerepben). A szerző úgy rendelkezett, hogy csak halála után 25 évvel vihetik színpadra, más kérdés, hogy már három év múlva bemutatták Stockholmban; azóta is játsszák világszerte. Szabó Máté szerint mindenesetre a mély érintettséget jelzi, hogy az igazi színházi ember O'Neill úgy döntött: inkább nem akarja színpadon viszontlátni a történetet, megfosztja magát akár a sikertől is. A darab „egy hosszú nap és egy boldogtalan család története". James Tyrone, az apa, jónevű színész, aki feláldozta művészi karrierjét a stabil és könnyű keresetért. Őt játssza Trokán Péter. Jamie, a nagyobbik fiú – Orosz Róbert ­, jobb híján szintén színész lett, céltalan életét a New York­i éjszakában pazarolja el. Edmund, a kisebbik fiú – Kenderes Csaba ­, író szeretne lenni, de valószínűleg súlyos beteg, és most a diagnózisra vár: tüdővész? (A múlt század elején, amikor a darab játszódik, a tüdőbaj nagyjából az volt, ami ma a rák: a diagnózis halálos ítélettel ért föl, mondja Trokán Péter.) Nem nehéz kitalálni, hogy Edmund az író alteregója, bár tulajdonképpen „szétosztotta magát" a két fiúszerep között. Sőt: Szabó Máté megrendítőnek tartja, hogy a gyermekkorában meghalt középső fiúnak a darabban a saját nevét adja kölcsön, Eugene­nek nevezi. A színpadi jelenben Mary, az anya – Kiss Mari ­ nemrég jött vissza az elvonókúráról, ahol régi morfiumfüggőségét kezelték. Bár furcsa szerzet az idő: a bajok a legtöbbször abból fakadnak, hogy a múlt nem múlik el, hanem van. Ahogy az előzetes mondja: „Tyrone­ék reggel még kedélyesen ülnek a reggelizőasztalnál, és éjfélre életük ezer darabra hullik szét. A Hosszú út az éjszakába a lappangó feszültségek mély emberismerettel megírt drámája, minden időben megrendítően mesél a családi boldogság és a megtartó szeretet szétfoszló illúziójáról."De mindezt egyáltalán nem tragikus pózban kell elképzelni. Szabó Máté olyan „tragédia big mac"­-et ígér, amelyben a súlyos tragédiának látható jele nem nagyon van: hétköznapi keretek között zajlik minden. Hiszen ha igazán nagy problémával találja szemben magát az ember, akkor nem gesztikulál fölöslegesen, hanem egyszerűen „megpróbál létezni". Mindehhez az O'Neill­drámában „jók a szélirányok", rá lehet hagyatkozni a történet sodrására: jó ritmusban peregnek az események, amelyek ráadásul a humor fölszabadultsága mellett a „krimijelleg" izgalmát is magukban hordozzák. A rendezőnek az a dolga, hogy pontosan kialakítsa ennek az utazásnak a „térképészetét". Szabó Mátét az O'Neill­-dráma ürügyén mindenekelőtt az a napi tapasztalat foglalkoztatja, hogy vajon miért vagyunk képtelenek boldoggá tenni azokat, akiket pedig a legjobban szeretünk: „Körülöttünk csupa infantilizált kapcsolat, boldogság helyett függőségek. A gyerekek látják boldogtalannak apjukat­, anyjukat, ők se kapják meg a kulcsot ahhoz, hogyan kellene élni." A válaszokat persze nem föltétlenül a Hosszú út az éjszakába adja meg, abban kérdőjelek vannak. De „színes kérdőjelek, neonnal világítanak". Ezért törvényszerű, hogy a próbafolyamat „nagyon éles, kegyetlen analizálás", amelynek során „könyörtelenül átmegyünk magunkon". Itt sejlik föl a válaszadás lehetősége, kinek-kinek személyesen. Trokán Péter számára talán „duplán" is, hiszen színésznek színészt játszani mindig különleges helyzet. Tyrone-­párhuzamként említi a saját 13 évig tartó Szomszédok-­korszakát, amelynek természetesen rengeteg pozitívuma van, de meg kellett adni az árát is: „Mindannyian ki vagyunk téve a kísértésnek. Nincs olyan színész, aki nem szereti a népszerűséget, hozzátartozik az élethez, mint a reggeli kávé." (Ezen a ponton benyúl a zakója zsebébe, csak úgy véletlenül: „Itt van tíz font, kellékpénz.")

Az anyag minden értelemben nagy, a próbaidőszak azonban a kőszínházi üzemmódban rövid, viszont rendkívül koncentrált és intenzív. Trokán Péter irigykedve emlegeti Sztanyiszlavszkijékat Moszkvában, akik anno több hónapon át készültek föl egy­egy Csehov-­előadásra: ott aztán tényleg megvolt a lehetősége a híres, mély átélésnek. Kiss Mari a kortárs litván rendező, Nekrosius „csodálatos Hamlet-­rendezését" hozza föl, amelyet „két évig próbáltak", mielőtt az előadással nekiindultak volna a világnak. (Ki tudja, miért, nagy nevetés fogadja a megjegyzést, hogy Budapesten a litván Hamlet­-vendégjátékról sokan kimentek ­ pedig tényleg fantasztikus előadás.) Trokán Péter szeretve tisztelt mesterét, a formabontásairól és formateremtéseiről híres Ruszt Józsefet idézi, aki mindig azt mondta, hogy 3 évente elő kell venni „egy O'Neill­-t", a tisztánlátás és az önfegyelem gyakorlása okán, a „miheztartás végett". Mert „az O'Neill­-dráma olyan, mint egy Beethoven-­kotta: többféleképpen lehet játszani belőle, de nagyon pontosan kell olvasni".

Kopogtat a sors. A WSSz Nagyszínpadán január 30-­án ajtót nyitnak neki: akkor lesz a Hosszú út az éjszakába-­premier. Úgyhogy Trokán Péter hat óra után azzal a lakonikus mondattal adja meg a Színházszerda-­végszót és áll föl a kávézó asztalától, hogy „megyünk tanulni".

 

 

 

Vonatkozó cikk:

Már csak Sziszi tudja elrontani

Parasztopera a boncasztalon

Nem cipel dinnyét a vállán

Négy szerdai szelíd teremtés

Elmebetegek randevúja

Az első szerelmes Színházszerda

Nagyon kellett a pofon!

Balsaja kraszna és az orosz húsvét

Zűrzavaros Színházszerda

Fluxuskondenzátor a baromfikeltetőben?

A dzsungel mélyén Atlantisz

„Marika néni hülye”

Öt perc nevetés, két perc sírás

Aktuális bombarobbanás

Matematikus, focista, színész, rendező

Mágnás Miska Czukor Balázs olvasatában

A WC világnapja Sziszi és Zoli módra

„Nem látott még radiátort?”

Rúdtáncos hastáncosok repedő fürdőruhában

Egy rendező Svejk városából

Kőszívű ember és az improvizáló belső ellenőr

szerző: Vas Népe (Szerző: Ölbei Lívia)
Weboldalunkon cookie-kat használunk, melyek célja, hogy teljesebb szolgáltatást nyújtsunk látogatóink részére.